1956 igaz története – Volt veszprémi egyetemisták elbeszélése

Tavaly ősszel egy fizikai kémia laborkönyvvel ültem a kezemben a buszpályaudvaron. Egy idős házaspár megszólított: “A veszprémi egyetemre jár? Mi is ide jártunk.” Most, egy évre rá Győr felé tartok busszal, hogy felkeressem az idős házaspárt, dr. Szűcs Imrét és dr. Szűcs Imréné Dombi Margitot.

vegyeszfiuk

Miután megismertem őket Veszprémben és hallottam a történeteiket, úgy gondoltam, talán ez az utolsó lehetőség, hogy megtudjuk, milyen volt az élet, a diákélet abban a zűrzavaros időszakban, ami az ötvenes éveket jellemezte. Olyan emberek ők, akik gyerekfejjel élték meg a második világháború borzalmait, és fiatalként szembesültek a szocializmus vasöklével. Nem csak a forradalom, de a fiatalságuk is a történelem része.

Milyen volt felvételizni, amikor még csak 1953-at írtunk?

Margit néni: A középiskolákon keresztül jelentkeztünk, levélben. Akinek jól sikerült az érettségi, mondjuk kitűnő lett, annak csak elbeszélgetése volt később, gyakorlatilag egyből felvették. Bár azért némileg irányított volt a rendszer.

Imre bácsi: Igen, nem volt teljesen szabad a választásunk. Én építészmérnöknek jelentkeztem. De azt akkor nem nagyon támogatta az állam, augusztusban kaptam a levelet, hogy felvettek vegyésznek. Mert úgy gondolta az állam, hogy az az ipar fog feltörni, több szakember kell. Miután felvételt nyertünk, az egyetem emberei felkeresték a települések párttitkárait, és megkérdezték, hogy milyen a felvételiző családja. Például mi földművelők voltunk, édesapám a termelési szövetkezet tagja volt, és volt nézeteltérése a titkárral, aki így olyan valótlanságokat mondott, hogy az egyetemi megbízottak kijöttek a szántóra megkérdezni, ebből mennyi igaz.

Élni tudni kell. Szociális alapon és tanulmányi alapon is kaphattak ösztöndíjat, sőt a kitűnők havi juttatása magasabb volt, mint egy kezdő mérnök bére.

Margit néni: Minden évben nagyon hajtottam az ösztöndíjra. De nem vetett fel bennünket a pénz. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Szerettünk sétálni, sokat jártunk moziba. Két forint volt egy mozijegy, de ha tíznél több ember ment, akkor csak egy.

Imre bácsi: Így aztán volt, hogy egy filmet rengetegszer láttunk, mert valaki menni szeretett volna, és kellett még pár ember a tízhez. (nevet)

Margit néni: A Várban laktunk. A leánykollégium ajtaja az pont a templomra nézett. Nagyon rossz hely volt.  Reggel szinte úgy éreztük, mellettünk szólt a harang. Idővel megszoktuk, de nem sírom vissza. Hideg volt, szeles. Fűtés egyáltalán nem létezett. Az egész épületre pár cserépkályha jutott. Legtöbbször vagy nem tudtuk begyújtani őket, vagy ha be is gyújtottunk, nagyon füstöltek. Olyan hideg volt, hogy az egyetemi év nagy részében nem tudtunk ott fürdeni, mert jéghideg víz volt csak. Szerencsére addigra az A épületben már voltak mosdók, zuhanyzóhelyek. Gyakorlatilag ott készülődtünk. De este muszáj volt visszamenni a kollégiumba aludni.

Imre bácsi: 12, 14, 18 fős szobák voltak. Lányok és fiúk külön laktak nagy termekben.  Sok emeletes ágy volt berakva egy-egy szobába, így fértünk el.

Ám valami mégiscsak elindította a tiltakozó gondolatokat. Szikrából tüzet csiholt, és 1956-ra már fegyveres fiatalok rohangáltak a főváros utcáin.  Volt ennek valami előszele?

Margit néni: Hatalmas nyomor volt.  Alig volt mit enni, pedig már évekkel a háború után voltunk. De ötvenhat tavaszán, amikor befejeztük a félévet, érezni lehetett, hogy puskaporos a levegő. Az emberek dolgoztak és éheztek. Nagy volt az elégedetlenség.

Imre bácsi: Mi „téesz” (TSZ) tagként teljesíthetetlen és nevetséges ütemtervek elé voltunk állítva. Édesapám emiatt is keveredett ellentmondásba. A párttitkár a központnak már akkor azt jelentette, hogy ennyi meg annyi zsák búza van, amikor még le sem volt aratva.

hallgatok

Őszre fordult az idő. Elfogyott a türelem. Tüntetések, forradalmi tanácsok szerveződtek. Október 23-án kitört a forradalom.

Margit néni: A képek között egy kép van, ami egy tüntetésen készült. Ezeken mi is mindig felvonultunk, de nem voltunk olyan nagy forradalmisták. Nem voltunk a Forradalmi Tanács tagjai, vagy ilyesmi. Természetesen egyetértettünk azzal, hogy az akkori helyzet tarthatatlan volt.

Imre bácsi: A pesti események alatt mindig hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Tudtunk olyanról, aki viszont aktívan részt vett. Egy zirci fiú, aki nagyon jó barátom volt. A forradalom után kitiltották az ország összes felsőoktatási intézményéből. De az is nagy szerencse volt, hogy életben hagyták.

A veszprémiek kedvenc tanára, a fiatal Brusznyai Árpád előadásaira megtelt a színház. Ő már nem volt ilyen szerencsés. A forradalom leverése után a kormánypárti tagok börtönbe akarták záratni ellenforradalmi tevékenységéért, mert nem szerették volna, hogy kivégzésével felszítsák a kedélyeket Veszprémben. De az akkori párttitkár, Pap János addig ment, amíg halálbüntetésre nem módosították ezt. A két volt diák arca elkomorult, mikor ezt mesélték. Maguk is remek szónoknak tartották őt. De mi történt a veszprémi diáksággal?

Margit néni: November 4-én elérték az oroszok Veszprémet. Nagy túlerőben voltak, tankokkal, teljesen felfegyverkezve. De ezek a katonák nem olyan tipikus orosz ábrázattal rendelkeztek. Nem, ők “alja nép” voltak. Akiket a balkáni térségből összeverbuváltak, és csak lőni tudtak. Ezekkel nem nagyon kellett tárgyalni. A Várban bújtunk el. Volt egy fiú, a felettünk lévő évfolyamba járt. Ő mindenáron fegyvereket akart fogni, de a többség józanabb gondolkodású volt.

Az orosz katonák kiterelték a diákságot. Átkutatták minden holmijukat. Elvittek, amit csak lehetett.

Margit néni: A fiúkat elvitték, minket meg betereltek egy terembe. Egyik barátnőm, Éva tudott valamennyire oroszul, és megtudtuk az egyik tiszttől, hogy akkor tesszük a legjobban, ha elmegyünk, amint lehet. Már estére járt. Mondta a tiszt, hogy nemsokára tűzszünet lesz, amíg az tart, szedjük össze, ami kell, és menjünk, rejtőzzünk el a lakosoknál. Erzsike volt az egyetlen lány, akinek senki ismerőse nem volt a városban. Magammal vittem ahhoz a családhoz, ahova tartottam. A színházig tudtunk lefutni, mikor is véget ért a fegyverszünet. Rengeteg lövés eldördült. A Hóvirág lakótelepen éltünk heteken keresztül egy több kisgyerekes családnál.

Imre bácsi: Amikor megérkeztek az oroszok a vár kapujához, az egyik barátommal lemásztunk a Benedek-hegynél levő lépcsősoron. A Vár alatt lévő utcában megállított bennünket egy férfi. ,,Egyetemisták vagytok?” – kérdezte tőlünk. Arra az estére vendégül látott minket. De másnap reggel mondta, hogy neki is menekülnie kell, mert részt vett a forradalomban, már körözték. Egy hölgy ismerősünk, aki a gyermekotthonban dolgozott, segített kettőnknek szállást találni. Az igazgató megengedte, hogy ott lakjunk. Ott voltunk két hétig. Utána mertünk hazaindulni, gyalog, mindenféle erdős úton.

A kollégiumban összeszedett fiúkat kihurcolták, valószínűleg vagy megölték volna őket idővel, vagy szibériai munkatáborban végezték volna. Hazahozatalukat dr. Polinszky Károly intézte el. A szétszéledt hallgatók besegítettek a családok mindennapjaiba, sorba álltak a boltok előtt, és amikor csak lehetett, informálódtak. Januárban csendesedtek el annyira a dolgok, hogy hazatérhettek. Az egyetem pedig levélben értesítette őket arról, mikor kezdődnek újra az órák. Ám miután tavasszal visszatértek, már semmi sem volt ugyanaz. A tanárok és a diákok közül is sokan disszidáltak. A megmaradtak pedig úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

Margit néni: Amikor már visszatért az élet az egyetemre, pártküldöttek jelentek meg, és volt egy összejövetel, melynek az volt a lényege, hogy “öntsünk tiszta vizet a pohárba”. Beszéljük meg, ki mit szeretne tudni, aztán kuss. Gyakorlatilag ez a gyűlés nem tartott sokáig. Egy fiatalember megkérdezte: ,,Hát mi értelme volt annak, hogy elvitték a fiúkat az orosz katonák?” Mire a válasz: ,,Ilyen nem történt, innen nem vittek el senkit sehová. Megértették?” Közben a teremben ott ültek azok a hallgatók is, akiket pár hete még ki tudja, hová akartak elvinni. Ott jöttünk rá, hogy sosem lesz tiszta víz a pohárban, és erről lehet, hogy soha nem is beszélhetünk.

Fotók: Az interjúalanyok saját archívuma