"A szerelmet senkinek sem adják ingyen."

Eljött az operett-rajongók ideje. A Petőfi Színházban bemutatták az idei évad nagyoperettjét, a Marica grófnőt.

Február 10.-én debütált a Marica grófnő című nagyoperett a Petőfi Színház nagyszínpadán, a Jászai-díjas Méhes László rendezésében. A zeneszerző Kálmán Imre, a magyar szöveg pedig Harsányi Zsolt munkáját dicséri. A zenekart Oberfrank Péter, Liszt-díjas karmester vezényli. A darab szórakoztat, ugyanakkor több síkon is mély mondanivalója van. Megvannak benne az operettre jellemző dalok, de az előadás nem nélkülözi a humort sem. Minden alap adott tehát, hogy a három felvonásos előadásban mindenki megtalálhassa azt, ami számára vonzó.

Mit tehet egy nő, ha folyton kérők bombázzák ajánlataikkal, akik csak a pénzére pályáznak? Marica, a gyönyörű, szerelemre vágyó, de elkényeztetett és szeszélyes grófnő (Halas Adelaida) kitalál egy férfit, aki nincs. „Eljegyzése örömére” hazautazik vidéki birtokára, ahol találkozik az elszegényedett, ezért álnéven intézői állást vállaló Endrődy-Wittenburg Tasziló gróffal (Szeles József). Kettejük kapcsolata már magában is elég bonyodalmat rejtene, hisz Tasziló büszke férfi, nem épp szolga típus. Ráadásul életében először meg kell állnia a maga lábán, és gondoskodni akar húga, Liza (Szűcs Krisztina) hozományáról is, aki a család tönkremeneteléről mit sem tud. De mi történik, ha felbukkan a kitalált vőlegény, Zsupán Kálmán (Rancsó Dezső), és igényt tart Marica kezére? Bonyolódhat-e tovább a történet, mikor váratlanul Liza is megérkezik? Egy cigánylány megjósolja a grófnőnek, hogy négy héten belül szerelmes lesz. Tönkre teheti-e ezt a kibontakozó szerelmet egy rossz kezekbe került levél, a féltékeny vetélytársak, vagy a mégiscsak létező Zsupán báró?

Az előadás nem csupán élvezetes sanzonokban, és szójátékokban, de helyzetkomikumokban is rendkívül gazdag. Itt feltétlen meg kell említeni a darab harmadik részében színre lépő párost, a Cecília hercegnőt alakító Csarnóy Zsuzsannát, és Kudelkát, a hercegnő komornyikját, akit Kőrősi Csaba formál meg. Új színt, és új problémakört hoznak az előadásba: mit jelent magyarnak lenni?

Az előadás elején szoborszerűség uralkodik. A nyitány viszonylag hosszú, kimerevített pillanat, zenei aláfestéssel. A darabban a viszonyok kötöttek, a társadalmi szintek rögzültek, és az átjárás nem tűnik valószínűnek. A színpadkép színvilágában a tört fehér dominál. Ez mind a díszletről, mind a kórus/tánckar jelmezéről elmondható. A társas táncok megformálása, és a tánckar mozgásvilága szándékoltan darabos. A nézőt is eltávolítja a színpadon megjelenő világtól. Akárcsak az, hogy egy alkalommal szobrok ereszkednek alá dal közben, és egy kerékpáron ülő női alak lebeg keresztül a háttérben. A szerelemre vágyó, magányos nő éneke közben pedig a színpadon minden megfagy, mozdulatlanná dermednek az emberek. Ahogy a kapcsolatok átszakítják a korlátokat, ahogy a rétegek közelítenek egymáshoz, és összemosódnak, úgy szűnik meg fokozatosan a szoborszerűség érzete. Az előadás végére már nyoma sincs ezeknek. Mikor a színpad orfeummá alakul, a szórakozás látszatába bújva csak fokozódnak a feszültségek. Ezek azonban már nem elsődlegesen társadalmi korlátok egymásnak feszüléséből adódnak. Itt már saját magukon kell felülkerekedniük az alakoknak.

A darab alapvetően könnyed hangneme ellenére sok mindent felvillant. Bizalom, előítéletek, szerelem, magyarság, választás, társadalmi rétegek, biztos jövő: csak néhány a megoldandó problémák palettájáról. A nézőt folytonos aktivitásra késztetik az elhangzó mondatok, megjelenített helyzetek.

Méhes László nem aktualizálta, vagy modernizálta az operettet, így a maga eredetiségében tárulhat elénk a műfaj e klasszikusa.