A színház tökéletes elmúlás

Február 24-én a Pannon Egyetem díszvendége volt Szilágyi Tibor, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes és kiváló művész. Pályájának kezdetéről, veszprémi kötődéséről és meghatározó szerepeiről mesélt lapunknak.

 Rejtokiall_12 

Hogyan került kapcsolatba a színházzal?

Érdekes módon ez összefügg a családi neveltetéssel. Anyai nagyszüleimmel és édesanyámmal éltem együtt, akik vallásos emberek voltak, így természetesen jártam velük misékre, feltámadási körmenetre, temetésekre. Ezeket a szertartásokat látványként is felfogtam, és ha tetszik, innen jön a színház is. Gyerekként persze fogalmam sem volt, hogy mi az a misztériumjáték és miből alakult ki a színház. De otthon is volt kereszt és oltár. Már gyerekkoromban színházat játszottam: két szoba között pokróccal bábszínházat, meg ilyesmiket. Gimnáziumi éveim alatt filmrendező szerettem volt lenni, de 1960-ban, amikor érettségiztem, erre kevés lehetőség adódott. Akkoriban erős szelekció volt egy színészfelvételnél is. Eleve kritérium volt egy másik diploma, hogy valaki jelentkezzen filmrendezőnek, ezért ez teljesen reménytelenné vált. Aztán a József Attila Gimnázium színjátszó köre játszotta a kornak az Anne Frank naplójából készült színdarabot. Ebben megkaptam Otto Frank szerepét. A darabnak nagy sikere lett, felfigyeltek ránk. Én pedig kvázi felfigyeltem magamra: ez engem érdekel. A ’60-as években egy komoly színjátszó mozgalom kezdett formákat ölteni, ha szabad így fogalmazni, az alternatív színház gyökerei ekkor alakultak ki. A Közlekedési Dolgozók Szakszervezetének klubjában működött akkor ilyen társulat, Varga Géza színházi rendező vezetésével. Elmentem ide egy francia fiatalokról szóló darab meghallgatására (Fiúk, lányok, kutyák), amiben megkaptam az egyik főszerepet. Nagy sikerrel ment az előadás. Később kabaréjelenetekből összeállított műsorban léptem fel, amivel országos turnéztunk, Rácz György konferálásával. Innen jelentkeztem a főiskolára, aztán számos budapesti és vidéki színházban megfordultam. Filmrendező végül nem lett belőlem, de már közel 50 éve készítek úti filmeket, sajátos technikával. Így művelem és élem ki magam a filmrendező szakmában.

 

Meséljen veszprémi éveiről!

1965-ben diplomáztam a Színház- és Filmművészet Főiskolán, utána három évet Kecskeméten játszottam. Onnan szerződtem Veszprémbe a 1968/1969-es szezonba. Ez egy egytagozatú prózai színház volt, kiváló tagokból álló társulattal rendelkezett és csak prózát játszott. A teljesség igénye nélkül itt játszott akkor Tánczos Tibor, Bicskei Károly, Fogarasi Mária, Meszléry Judit; az évfolyamtársaim közül itt volt Csomós Mari, Balázs Péter, Végvári Tamás, Győri Franciska, Spányik Éva. Nagyon jó és erős társulat volt. Négy főszerepet játszottam itt akkor: Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara (Chanes Wayne), Molnár Ferenc: A hattyú (Ági Miklós), Gyurkó László: Szerelmem, Elektra (Oresztész) és Németh László: Apáczai címszerepe. A veszprémi kezdő évekhez képest 25 év után visszahívott ide Vándorfi László játszani, majd rendezni, és azóta a harmadik igazgatóság alatt előfordulok itt színészként és rendezőként is.

 

Rejtő Jenő 110. évfordulóját ünnepeljük ebben az évben. Önre hogyan hat az író? Pályája során játszott-e a műveiből készült darabjaiban?

Természetesen ez a bravúr humora nagyon hat rám, de ő elég komoly dolgokat is írt. A hosszabb lélegzetű kabaréjeleneteiben legalább olyat alkotott, mint bravúros regényeiben. A műveiből készült színházi előadások kevésbé sikeresek, ennek oka talán az lehet, hogy ezek nem tudják visszaadni Rejtő nyelvi virtuozitását. Játszom ilyen jelenetben, jelenleg az itteni színházi kollégák csinálnak egy ilyet, többek közt az Apósom, a vezér című nagysikerű jelenetet. Rudolf Péterrel játszottam ebben korábban, remek szituációs humorok, helyzetkomikumok vannak benne, társadalomkritikával megfűszerezve, Feydeau, Moliére és a többiek mintájára.

SzilágyiTibor_02

Nagyon sokoldalú művészként ismerjük: játszik, rendez, ír. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni?

Gondolkodom, tehát vagyok. Gondolkodni mindig gondolkodom, tanulok, játszom, rengeteget olvasok. Van igényem rá, hogy ha valami eszembe jut, leírjam. Ha megérintenek dolgok, leírom, de ezektől nem tartom magam se költőnek, se írónak. Számomra ez kifejezési forma, vagy ha tetszik, akkor terápia is. Azon kívül őrületes szabadság. Előtted van egy üres papír és senki nem gátol meg abban, hogy jobbat írjál, mint egy világhírű klasszikus. Lelkiismeretes ember vagyok, jövök-megyek, ritkán állok meg. Úgy gondolom, úgy kell élnem, mint 30, vagy 40 éves koromban, sőt, okosabban. Az életkorom idővel úgyis lelassít. De nem lóbálhatom a gondolataimat az üres semmibe. Az egész pályámat kőkeményen magam próbáltam irányítani. Ha valamit elértem, azt – az esetleges képességen, a dolog komolyan vételén és a befektetett munkán túl – a szerepeknek, a rendezőknek és a mestereknek, de elsősorban magamnak köszönhetem.

Pályája során több, mint kétszáz szerepben láthattuk. Melyek voltak a legmeghatározóbbak?

Azok, amik az embert alapvetően megváltoztatják, amikben érzelmi azonosulás van. A kétszáz szerepből biztos van néhány olyan, amit az ember után is emlegethetnek. Viszont a színház maga a tökéletes elmúlás és csak aznap estére érvényes. Csurka István Deficitjét feltétlenül a meghatározó szerepek közé sorolom, hiszen ha az ember 10 évig együtt él egy óriási főszereppel, az magát is alakítja. Eljátszottam Arthur Miller: Ügynök halálát két színházban, a Don Carlos Fülöp királyát. Csurka István: Ki lesz a bálanya? című műve háromszor is megtalált pályám során: 1969-ben a Thália Stúdióban, 10 évvel később a Vígszínházban és a Dömölky János rendezte filmben is játszom Cserhalmi György, Őze Lajos és Haumann Péter társaságában. Ezek azért alapvetően meghatározók. A szakma kitölti 50 éve az életemet és örülök, hogy ezt választottam.

 

Klózer Kitti

Fotó: Domján Attila