“Akkor is ember vagy.”

November 29-én mutatta be a Petőfi Színház társulata Maxim Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájának színpadi változatát, a Kossuth- és Jászai díjas színművész, Eperjes Károly rendezésében.

ejjelimenedekhely2254

Minden tekintetből nagy várakozás, és kíváncsiság övezte már kezdetektől fogva az előadást, amiben Eperjes Károly ez alkalommal rendezőként mutatkozhatott be. „Színész vagyok, de nyomós okom van a rendezésre.” – mondta, és a szavai mögül kicsengő elhivatottság érzékelhető az előadásban. Hozzáértéssel nyúlt anyagához, a szöveg mögötti tartalmak felől megragadva a történetet. Eperjes Károly egyébként több szálon is kötődik a darabhoz, hisz a Színművészetire Szatyin monológjával felvételizett, és megformálta már Aljoskát, valamint a Bárót is.

Soha nem volt titok, hogy a teátrumban szerettek volna a kolontári vörösiszap-katasztrófáról a színpad nyelvén beszélni. Szakonyi Károly, akit felkértek, hogy írjon drámát a 2010-es eseményekről, nem tudta vállalni a feladatot, mert úgy érezte, nem tudja megragadni a témát, dokumentumdrámát viszont nem akart írni. Ő ajánlotta végül, hogy tűzzék műsorra helyette az Éjjeli menedékhelyet. A választás találónak tűnik, hiszen Gorkij műve a felelősség és felelőtlenség drámája.

ejjelimenedekhely2112

Egy előadás akkor válik igazán értékessé, ha képes mondani, vagy adni valamit mindenkinek, aki vele kapcsolatba kerül. Legyen az néző, vagy színész. Ez az előadás, úgy érzem, képes erre.

A történet egy „menedékhelyen” nyomorgó, lecsúszott társaság életébe enged bepillantást, ahol mindenféle ember megtalálható. Hatalom, erőszak, fájdalom és bűntudat járja át a kapcsolatok szövedékét, ahol csak remény a „jobb”. Ebbe a feszültséget, és indulatokat árasztó közegbe érkezik meg Luka, a vándor (Reviczky Gábor), akit valamiféle különleges nyugalom leng körül. Talán ő képes lehet rá, hogy a szétzilált lelkeket nyugvópontra segítse?

Az előadás rendkívül sűrű, a felvetett kérdések, problémák, melyek feleletre, és megoldásra várnak, olyan szerteágazóak, akár a megformált jellemek. Mégis, ezzel a komplexitással univerzális, mindenkit érintő témákat tár fel, melyekkel a hétköznapjaink bármelyikén találkozhatunk, és találkozunk is.

ejjelimenedekhely1967

A színpadon megteremtett világban, akár az életben, minden mindennel összefügg, a jelenségek generálják, és táplálják egymást, mitikus ciklikusságot alkotva. Ördögi kör ez, és a legnagyobb kérdés, hogy van-e belőle szabadulás.

Nem árulok zsákbamacskát, az előadás komor, nyomasztó, sokszor könyörtelen, egyszóval ízig-vérig pusztulástörténet. A pusztulásba ragadt emberek drámája. Ezzel együtt is felszabadító élmény. Paradox a kijelentés, mégis meg merem kockáztatni. Ez az összebékíthetetlen kettősség járja át az előadást első harangszótól az utolsóig. Nem lehet eldönteni, mi a rossz, és mi a jó, mi a bűn, és mi nem az, mi az igazság, és mi a hazugság.

Az említett univerzalitásba illeszkednek bele a jelmezek (Jánoskúti Márta), illetve a díszlet (Székely László). Nem lehet korspecifikusnak nevezni egyiket sem. Sokkal inkább a szegénység, és a nyomor stilizált megjelenítései. A jelmezek itt-ott azért utalnak az egyénre, a Bárón (Oberfrank Pál) például felfedezhető egy elnyűtt frakk, vagy öltöny képe, Klescs (Borbiczky Ferenc) piszkos munkásruhában van, a vándor csuhára emlékeztető köpenyt hord, míg Natasa (Trokán Anna) ruhája világos és tiszta, tükrözve a karakter belső világát. A díszletet átszövik a porréteg alól felsejlő szentképekre emlékeztető alakok, és a nyitányban nem függöny, hanem ikonosztáz választja el a játékteret a nézőtértől.

Az előadás egyik központi fogalma a szó. A rendezés erősen épít a szövegre, mely tulajdonság kidomborítja a dráma ezen aspektusát, vagyis a szó hatalmának mibenlétét. Erre erősít a Hamletből elhangzó idézet is, már az elején: „Szó, szó, szó.” A menedékhely lakóinak durva, hangos szavait Luka nyugodt, erőt sugárzó szavai törik meg, és ellensúlyozzák, melyekkel a „jobb” felé törekvés útján próbálja elindítani a karaktereket. Legyen szó arról, hogy a Színész (Hunyadkürti György) mondjon le az alkoholról, és kezdje újra az életét, a Báró tegyen le a jelen elleni haragjáról, vagy arról, hogy Anna (Palásthy Bea) engedje el az életet, mert odaát már megszabadul a szenvedéstől. Nem véletlen az emberi szó, és az isteni szó ilyetén összekapcsolása. Luka a remény megtestesülése, legalább is így tekintenek rá. Ám a vándor tovább megy, és épp akkor tűnik el, mikor „robban a bomba”, és az indulatok gyilkosságba csapnak. Itt már nincs eszköze rá, hogy gátat vessen a történéseknek. Miért? Mert az isteni szó már kevés, hogy visszarántsa az embert a szakadék széléről? Vagy mert hamis próféta volt, aki elhagy az igazi bajban? Nem lehet eldönteni.

ejjelimenedekhely1781

Az igazság, illetve a hazugság kérdése ezzel párhuzamosan tárulkozik fel, és nem csak Luka kapcsán. A szereplők számos történetet mesélnek el az előadás folyamán, és nem mindent tekinthetjük valósnak. A folyton romantikus regényt olvasó Nasztya (Kéri Kitty) például úgy tűnik, olvasmányainak elemeit a sajátjaként mondja el. A karakterek tehát maguk teszik szóvá ezt a problémát. Luka egy alkalommal azt mondja, amit elhiszel, az úgy lesz, miközben kristálytisztán érezni, a kegyes hazugságot sem veti el. Szatyin (Szalma Tamás) pedig kimondja, hogy a szélhámos is mondhat igazat, ha az úr hazudik. Luka tehát, ha szélhámos volt is, mondhatott igazat, de hazudhatott is, ha próféta volt. Akárcsak bárki más. Minden bizonytalan.

A vallásos jelleg erős az előadásban. A karakterek végig várnak valamire. Várják a tavaszt, várják azt, aki megmentheti őket. Mivel azonban ez a megváltó nem akar eljönni, egymástól várnák, hogy megoldja a gondjaikat. Mindannyian támaszt keresnek. Ennek talán legerősebb megnyilvánulása Vaszka (Almási Sándor) és Natasa kapcsolatában érhető tetten. Vaszka szerelmes a lányba, el akarja vinni, mert benne látja annak reményét, hogy képes másképp látni őt, mint gátlástalan és erőszakos tolvaj. Felmerül hát a kérdés, hogy azok vagyunk, aminek mások látnak, vagy elérhetjük, hogy annak lássanak, akik vagyunk? Hol a megváltás?

A bűn mindenek mozgatója ebben a világban. Szép fokozatosan, ahogy halad előre a cselekmény megtudjuk, hogy itt bizony mindenki bűnös. Csalt, lopott, ölt, kizsákmányolt, vagy folyton kínzott másokat. Rendszeresen előkerül, hogy a felmerülő problémákat azzal oldották meg, hogy megverték a másikat. A családon belüli, és kívüli erőszak mindennapos, ahogy a bűntudat is állandó. A bűn mibenlétének emblematikus jelenete Vaszka és Vaszilisza Karpovna (Csarnóy Zsuzsanna) párbeszéde. A nő arra kéri a férfit, hogy ölje meg a férjét, Kosztilovot (Kőrösi Csaba), aki csak árt neki, cserébe pedig segíti őt, hogy megszökhessen Natasával. Gyilkoljon hát meg egy bűnöst, hogy megkapja a szerelmét? A helyzetet csak bonyolítja, hogy Vaszilisza és Vaszka szeretők voltak. Egy csalódott, bosszús nő ármánykodása lenne ez, aki ráadásul a megnyomorításig kínozza Natasát?

Itt mindenki bűnös, és mindenki szenved. Na de akkor mi a helyzet Natasával, aki tiszta, és kedves? Neki mi a bűne? Bármennyire is lehetetlennek tűnik, az ő bűne, hogy vár. Vaszka felajánlja neki, hogy megvédi, de ő nem mer lépni felé. Nem meri megadni neki, amit az kér, holott szereti a férfit. „Aki nem tett jót velünk, rosszat tett.” – hangzik el egy alkalommal.

ejjelimenedekhely1874

Kollektív a bűnösség, ami élteti a pusztulást.

Néhány dologról szeretnék még szót ejteni. Az egyik ezek közül a remény és reménytelenség kérdése. Ebben a tekintetben a Színészt kell megemlítenem. Benne Luka sikeresen ülteti el a reményt, a jobb élet lehetőségét, ám a vándor eltűnése utáni, szinte megmagyarázhatatlan események, Kosztilov meggyilkolása, illetve annak körülményei rádöbbentik, hogy nincs remény a kilábalásra. Öngyilkossága jézusi magasságokba utalja őt. És hogy pont a színész vet véget az életének, és lép ki a pusztulásból azt jelenti-e, hogy az életet már eljátszani sem lehet, nem tudom. De az biztos, hogy a remény elvesztése még a reménytelenségnél is rosszabb, mert nincs, amiért élni érdemes.

Aljoskáról (Nagyhegyesi Zoltán), és a harmonikájáról még nem beszéltem. Az ő karaktere, bár szintén nincstelen, sőt mezítlábas, vidám alak, aki mosolyt csalhat az arcunkra. De ami ennél fontosabb, hogy nála ott van az élet lehetősége, amit a harmonika szimbolizál. Bár a darab első felében a hangszer elromlik, Klescsnek sikerül megjavítania a végére. A harmonika idő, és energia ráfordításával helyrehozható, tehát ki lehet törni az örök pusztulásból, csak tenni kell érte.

A remény nem csak ebben a szimbólumban talál kiutat. Megtudjuk, hogy a gyilkosság után Vaszka és a megkínzott Natasa eltűnnek. Hogy elszöktek, vagy meghaltak, együtt vagy külön, szintén nem tudni, mint ahogy annyi minden más is bizonytalan. Viszont kikerültek innen, és ez reményteljes lehetőség.

Az előadás egészét tekintve egyet kell értenem Eperjes Károllyal, aki azt mondta, szerinte a színészek megértek erre a produkcióra. Valóban, egységként és egyenként is remek játékkal, felkészülten léphetnek színpadra. Alakjaik életszerűek, és Marton László premier utáni szavaival élve, megmutatják „az emberi célok természetének legvégső határára” jutott embereket, ami maradandó élményül szolgálhat minden nézőnek.

Számos dologra kitértem, ám még így sem merítettem ki mindent, ami az előadás kapcsán eszembe jutott. A további kifejtést már rátok bízom. Ti mit gondoltok, ti hogy látjátok ezt az előadást?

Fotó: Petőfi Színház