Amikor a lélek szárnyal…

Mostanában semmi más nincs, csak a munkás hétköznapok. Három év egyetem után hirtelen belecsöppentem abba a világba, amiről mindig úgy beszéltünk, hogy az élet. Csupa nagybetűvel. „Majd ha végzek, akkor… ez, meg az lesz”, „Majd ha nagy leszek…”, „Majd a diploma után…”. Olyan távolinak tűntek eme dolgok, most pedig azt veszem észre hirtelen, hogy a csoporttársak, a barátok – akikkel együtt kezdtem az egyetemista létet – sorra röppennek ki az egyetemi falai közül. És én is ezt teszem hamarosan. Már „csak” pár apróság van hátra (szakdolgozat, nyelvvizsga), ezért úgy döntöttem, hogy Münchenben szakmai gyakorlatot csinálok, és mindenekelőtt fejlesztem a nyelvtudásomat. Persze, tök jó, hogy itt vagyok, önállóságomat tökélyre fejleszthetem, eltart(hat)om magamat. Egyszóval minden szuper, csak ne lennének a szürke hétköznapok. Vasárnap kivételével mindig bemenni a munkahelyre és ráadásul időre, a főnök dirigál, aztán haza, másnap kezdődik minden elölről. Lesarkítva, de valami ilyesmi a képlet. Ismerős? Valahogy így néz ki minden dolgozó ember heti programja. Persze ez egy csöppet sem vigasztal. Nem mintha el lennék kenődve, hogy Münchenben „kell” élnem, csak hiányzik néha a bandázás, a régi egyetemista évek. És amikor már nagyon-nagyon, akkor hazamegyek, nem is Budapestre (pedig a szülői ház arrafelé van), hanem egyenesen Veszprémbe.

Így tettem december közepén is. Benéztem az egyetemre, mert intéznivaló mindig akad, amíg az ember egyetemista, de a hazalátogatás fénypontja este kezdődött, amikor is dalkörű rendezvény ürügyén összegyűlt a csipet-csapat a Nevikiben. A dalkört lassan egy éve az egyetem öntevékeny körei között is jegyzik, sőt mi több, abból alakult a P.U.B., azaz a Pannon Universitas Band. Az alapötlet természetesen kocsmai „brainstorming” eredménye. Eleinte volt egy szál gitár és Gyurácz Tomi a széles zenei repertoárjával. Aztán szép lassan gyűltek a zenélni tudó fiatalok, így most már két-három gitár rendre képviselteti magát a csütörtök esti dalolászásokon, állandó hangszer a cajon (karibi ütőhangszer), néha trombita hangjai is felcsendülnek olykor-olykor hegedűvel megspékelve, és az egészet Németh Adri, Samu Edina és Sas Attila nem mindennapi hangja teszi még izgalmasabbá.

De miért is különleges, hogy pár fiatal egy kocsmában időről-időre összegyűlik, és ivászat mellett zenélgetnek? Nem tudom! De amikor ott vagyok, olyan érzés járja át minden porcikámat, amit nem igazán lehet szavakba önteni. Talán azért különleges pillanatok ezek, mert a társaság magját már majd’ két éve ismerem, és volt egy idő, amikor minden csütörtökön együtt éltük át ezt a dalkörös élménynek is nevezhető valamit? Talán azért, mert amikor megjelenek egy ilyen alkalomkor, én örülök a többieknek, és ők pedig nekem? Talán, mert igaz barátokra leltem? Talán, mert a szívemnek kedves dalok hangzanak el? Talán. De tulajdonképpen tök mindegy is, hogy melyik kérdésre bólintanék rá! Ilyenkor órákon át csupa jókedv, derű, „gond egy szál se” érzés. Nem számít semmi más, csak a zene és a pillanat!

Neked mikor szárnyalt utoljára a lelked, emlékszel még?