Árnyjáték

Március 21-én mutatta be a Petőfi Színház társulata Carlo Goldoni népszerű komédiáját, A kávéházat Valló Péter (Kossuth- és Jászai-díjas, Érdemes művész) rendezésében.

akavehaz2189

Carlo Goldoni neve egybeforrott a komédiával, a szórakozással, ám Valló Péter kezei között egészen más színben tűnik fel ez a temperamentumos, olasz világ, mely igazából mindannyiunkról, és mindannyiunknak szól.

Kimondva, kimondatlanul vannak bizonyos elvárásaink, ha színházba indulunk, hogy megnézzünk egy darabot. Ha vígjáték van a cím alá írva nevetést, ha tragédia, sírást tervezünk be aznap estére, de mindenképp kikapcsolódni szeretnénk. Megesik, hogy belőjük magunknak a kort, a hangulatot, vagy bármi számunkra kedveset. Ezek az előzetes elvárások azonban nem feltétlen vágnak össze a kész produkcióval. Ilyenkor két út áll előttünk. Vagy azt mondjuk, hogy ez borzalmas, és amint lehet, kimenekülünk a színházból, vagy pedig maradunk, és megpróbálunk rájönni, mi miért van úgy, ahogy, és új szemmel kezdjük nézni az előadást.

Véleményem szerint egy színpadi produkciónak (de ez bármilyen más művészeti termékre is érthető) nem a puszta szórakoztatás, és kikapcsolás a célja. Minden előadás mondandóval bír, gyakran egyszerre több dologról is beszélni akar. Nem öncélú bazsajgás, és magamutogatás. Hogy ebből mi, akik a nézőtéren ülnek, mit és hogy fogadunk be, már egyedül rajtunk múlik. Fontosnak tartom mindezeken túl megemlíteni, hogy a színház, mint minden művészeti ág, halad a korral, nem egy porlepte, molyrágta díszdoboz, valamiféle idealizált kultúra múzeuma. A kultúra velünk él, így nem tudjuk magunkat függetleníteni tőle, vagy leválasztani magunkról. Ha a színpadon elhangzik egy-egy szitok, vagy pöfékelve áthalad egy kismotor, nem kell megrökönyödni. Mint már mondtam, minden rólunk, és nekünk szól.

De azt hiszem, ennyi elég is a filozofálásból, térjünk be A kávéházba!

Rémítő tények az előadásról: három felvonás, modernizált, reflektív a jelenünkre nézve, kritikus, és nem a puszta nevettetés a célja. Enyhítő körülmények: a felvonások rövidek, szünetekkel együtt is két és fél óra az egész darab. Gördülékeny a történetkezelés, abszolút bele lehet helyezkedni a tér életébe, és rengeteget lehet nevetni. Humora változatos, hisz a kesernyés kuncogástól a könnyed helyzetkomikum felszabadult kacagásáig nyúlik a skála. A jellemkomikum, bár megtalálható az előadásban, nem ez a meghatározó.

akavehaz1992

Összességében nem egy habkönnyű komédiára ül be, aki ellátogat A kávéházra. Erre a célra ott vannak a hollywoodi romantikus vígjátékok. Valló világa nem merül ki ennyiben. Igazi hullámvasútra viszi a nézőt, hisz ami az egyik pillanatban még mulatságos, a másikban nyílt megbántottsággá, vagy kőkemény indulattá csap át, és úgy osztja a pofonokat, akár Vittoria (Trokán Anna), és el kell ismerni, ezek bizony fájnak. Az ember érzései legtöbbször szánalom és rokonszenv között ingadoznak. Ez köszönhető annak, hogy a darab jellemei a valóságból táplálkoznak. Konfliktusaik, élethelyzeteik, függőségeik valódiak, még ha az előadás olykor oldja is ezeket megmosolyogtató gesztusokkal.

Ebben az előadásban ne várja senki a commedia dell’arte tipikus karaktereit, a nevettetőn civódó szerelmeseket, a kacagtató öregurat, a furfangos szolgát, és társaikat. Illetve ne a klasszikus formában várja őket, mert végeredményben mind itt vannak, csak egészen más köntösben. Ők mind a ma figurái.

Ezzel rá is térnék a történetre, illetve a figurákra. Egy tér életébe nyerhetünk bepillantást, ahol különböző üzletek, és emberek élnek egymás mellett. A kávéházba betérve azonban mindenki magával hozza a maga baját, és a maga nézeteit az életről. Az összeeresztett jellemek, és a kialakuló viszonyrendszerek hálójában, a történet kvázi középpontjában – ahogy Valló Péter megfogalmazta – ketten állnak ki a síkra: egy becsületes, jóindulatú kávéház-tulajdonos, Ridolfo (Oberfrank Pál) és Don Marzió (Szalma Tamás), a megtestesült rosszindulat, akinek viszont sajnos a legtöbbször igaza van.

Ők ketten több fronton vívják meg a maguk csatáit, egymással, illetve a tér többi lakójával szemben is. Hogy kik fordulnak meg a téren? Eugenio (Haumann Máté), a kártyaszenvedély nőbolond. Vittoria, Eugenio folyton felbukkanó, heves természetű felesége. Flaminio (Kőrősi Csaba), áll-gróf, aki a szabadságba szökik felesége, a zarándoknőként felbukkanó Placida (Kéri Kitty) elől. Lisaura (Lass Bea), a táncosnő, akit a „gróf” szédít. Pandolfo (Nyirkó István) játékterem-tulajdonos, Eugenio egyik kifosztója. Trappola (Máté P. Gábor), a kávéház pincére, élelmes „szolgafigura”. A fodrászlány (Bécsi Kamilla), aki talán legközelebb áll Ridolfo békítő politikájához, ám ez nem akadályozza meg, hogy olykor igencsak szúrós megjegyzéseket tegyen. A fogadó első pincére (Gesztesi Máté), aki sosem folyik bele nagyon semmibe, de mindig ott van, és mindent lát. A vak zenész (Huszár Mihály), aki harmonikajátékával a darab szerves része, a hangulat tökéletes lekottázója.

A történet részletes ecsetelésébe, már csak a viszonyrendszerek aprólékossága okán sem mennék bele, hisz ez az a közeg, ahol mindenki mindenkit ismer, és ami a legfontosabb, hallgat mások ügyes-bajos dolgairól. Utóbbi alól kivétel Don Marzio, a pletykás öreg, aki mindenkit képes lenne az őrületbe kergetni. A rendőrparancsnok (Háromszéki Péter) feltűnése azonban megbosszulja, ha valaki nem tudja fékezni a kíváncsiságát, na meg a nyelvét.

Már ennyiből is érzékelhető, hogy az előadás számos problémát témájává tesz. Szól szenvedélybetegségről, csalásról, hazugságról, a beszéd kétélűségéről, a családról, az összetartásról, az igazság utáni vágyról, az emberi érzések manipulálhatóságáról, és változékonyságáról.

akavehaz1775

A korábban két pólus köré szervezett értelmezés kapcsán néhány mondatban ki kell térnem a kellékhasználatra, mely ékesen szól mind Ridolfo, mind pedig Don Marzio jelleméről. Ridolfo szolgálat-, és segítőkész ember, aki mindenki bajának elsimítását magára vállalja. Ennek a megállapításnak a fényében feltűnő, hogy sokszor veszi le, majd fel a kabátját, jelképezve a magára vett extra feladatokat. Don Marzio két tárgyi attribútuma a nyakában függő szemüveg, illetve a kalap. Rendkívül tájékozottnak, okosnak hiszi magát, pláne, mikor következtetései helyesnek bizonyulnak, de olyan ember, aki az orráig sem lát. Nem tudja felmérni, milyen hatással van közvetlen környezetére, és mikor kellene bölcsen hallgatni.

Ha már szó esett a kellékekről, az előadás látványvilágára is ki kell térnem. A színpadképet a fekete és a fehér kontrasztja határozza meg. A díszlet (Valló Péter) világos, míg a benne mozgó alakok egytől egyig fekete jelmezt (Benedek Mari) viselnek. Ez az összhatás több asszociációhoz nyújthat alapot. Egyfelől eszünkbe juthat a sakktábla színösszeállítása, és a megfontolt lavírozás, és cselszövés taktikája, melyre az előadásban is láthatunk példát. Gondolhatunk arra is, hogy ebben a világban mindenkinek megvan a maga bűne, stiklije, illetve tragédiája, így pont hogy nem nézhetjük fekete-fehéren a dolgokat. Harmadrészt értelmezhetjük úgy ezt a látványt, mint az árnyékokat a megvilágított ablakokban. Az előadás finomra hangolt lenyomat, árnyjáték. A mi árnyékunk.

A kávéház tükröt tart elénk, karaktereinek veséjébe lát és láttat, miközben az ember fejkapkodva ismer rá hétköznapjainak alakjaira, és saját magára, mintha csak valamiféle karikatúrát nézne önmagáról. Így tud komikus lenni ez az előadás, hogy az ember öniróniával szemléli, amit lát. A darab olaszos temperamentummal szól jelenünk állapotáról, egyes esetekben konkrét utalásokkal megtűzdelve, így olyan közel van, hogy akár szomszédok is lehetnénk a téren. Ám amíg nevetni tudunk a hibáinkon, rossz tulajdonságainkon, addig nem érhet bennünket akkora baj.

A darab nyelvezete legalább olyan közel álló, mint a megformált figurák. Sediánszky Nóra újrafordította a drámát, így számos köznapi szófordulatot hallhatunk a színpadon, angol kifejezést csakúgy, mint szitkozódást, ami nap mint nap szembejön velünk az utcán, buszon, munkahelyen, vagy csúszik ki a mi szánkon is. A színpad és nézőtér közti kommunikációról szólva, nagy erőssége az előadásnak a verbálison túli, nonverbális kommunikáció. Az apró gesztusok és arckifejezések árnyalják, esetenként egészen meg is változtatják a kimondott szavak jelentését, és sokszor mindennél világosabban fejeznek ki egy-egy érzést, vagy mögöttes tartalmat.

Ha az elmondottak némi idegenkedést is váltottak ki benned, csak ajánlani tudom, hogy nézd meg az előadást. A teátrum változatos repertoárral várja nézőit, és ezt nem pusztán műfaji tekintetben kell érteni. Végignézve kicsit az évadon, vagy akár a korábbiakon is, látható, hogy nem akarnak pusztán egyféle stílust rákényszeríteni a színházba járó közönségre. A klasszikus berendezkedésű darabok megférnek az újító törekvésű koncepciók mellett. Utóbbi kategória számomra legemlékezetesebb produkciója a néhány évvel korábbi, igencsak megosztó Szentivánéji álom volt. A színház alternatívákat tár elénk, amik közül mindenki a maga ízlése szerint válogathat, ugyanakkor megmutatja a perspektívákat, lehetőséget ad, hogy kilépjünk saját komfortzónánkból, és új dolgokat, más látásmódokat tapasztalhassunk meg, mást is meglássunk, mint amit addig tettük. Ez a törekvés mindenképp értékes, nekünk pedig csupán annyi dolgunk van a nézőtéren, hogy nyitott szemmel, füllel, és szívvel üljünk be, és élvezzük a színészek játékát.

Szalai Renáta

Fotó: Petőfi Színház