Félelem

Éjjel, mikor minden zaj elül,
Az egész ház alszik, csak te vagy egyedül…

Egyedül ébren, a túlontúl éber,
paranoiás kis gondolataiddal.

Mondd, te nem félsz?

Nem félsz, hogy ha egyszer elfordítod a fejed,
a szoba sarkában, azon a helyen
tényleg olyat fogsz látni…

Tudod, olyanokat,
amiket hajnaltájban szoktál,
mikor végre jő az álom,
megnyugvást remélsz,
de nem kapsz mást,
csak átkot…
szorongást…
rettegést.

A félhomály teszi:
az a legrosszabb;
Félig látni csupán
a félig igaz dolgokat.

És hiába félsz.

Mert ez gyakran nincs másképp nappal sem:
Csak azt vesszük észre, amit elhisz a szem.
De lehet, hogy érdemes lenne
megvizsgálni mindent, ami esetleg
a felszín alatt van,
elvégre ” mi valóban lényeges, a szemnek láthatatlan..”

A Kis Herceg talán másképp értette
e szavakat,
de nekem nincs rózsám,
mely hasonló érzelmeket kiváltana.
Az én kertemben már rég
csak tövisek nőnek;
Minden éjjel karcokat mélyítenek
a görbe tükörre,
hogy így még tisztábban kivehetővé váljék,
ami – legalábbis előttem –
sohasem volt rejtély,
hogy a csendesen vívott háború csak emlék,
mit minden nap újrajátszik, újraél az elmém.

És éppen ettől válik valósággá;
egy ördögi kör, melyből nincs kiszállás.
S ha egy nap mégiscsak lenne…
Te nem félsz, hogy utána
mégis mi történne?

Lehet, hogy kéne.
Mert nem csak Adyt legyintette meg
az ősz a Szajna partján,
s nem Faust volt egyedül,
ki az ördöggel lepaktált.

Mi mind bűnösök vagyunk
egy kárhozott világban,
Istenért kiáltunk, s csodálkozunk,
ha elmarad a válasz.

Válassz!
Hogy félelemben akarsz-e élni,
sorsod a bizonytalanra bízni,
vagy a biztosba belenyugodva,
kék-sárga közönyt öltve
Werther után menni oda,
ahonnan nem tértek még vissza sokan.

Vagy tán félsz?
Én is félnék.

Mert ha a revolver elsült,
ott már nem segít a kommosz;
keserű bűnbánatod dalolhatod te szebben,
mint Kreón s Júlia duettben,
de tetted, szörnyű vétked
bocsánatot attól még nem nyer;
A Villikirályé lesz minden,
mi megmaradt belőled…
Ezért most ígérj meg valamit,
egyetlen dolgot nekem;
Ha a Remény, mely oly csalfa, s vak,
egy nap majd téged is faképnél hagy…

Próbálj meg felállni.
Mássz ki akkor is,
ha mély a gödör!

Mert tudod, a félelem sem több,
mint egy görbe tükör.

Szerző: Biszak Borbála Eszter

Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnázium, Veszprém
vers kategória
1. helyezett