Az élet egyik nagy igazságát fogalmazta meg Tom Hanks, a méltán híres - és Oscar-díjas - filmjében, a Forrest Gumpban. Ugyanis földi létünket egy nagydoboz bonbonhoz hasonlította, ahol senki sem tudja, mit rejt a csomagolás, és nem tudjuk előre, mire számíthatunk. Lehet, hogy kiválasztod a legfinomabb konyakos meggyet, élvezed, ahogy szétolvad szádban az étcsokoládé, és képzelt bódultságot érzel a tagjaidban, amelyet a franciának vélt konyaknak tulajdonítasz. De az is előfordulhat, hogy ujjaid nem a megfelelő pralinét „szemelik” ki maguknak. Ez esetben inkább kiköpöd a lejárt szavatosságú, kőkeménnyé vált, egykoron lágyan folyós belsejű, nugátos édességet. Nos, az Élet valóban ilyen lenne?

Ha azt mondom szilveszter, mindenkinek a fogadalmak, az újrakezdés, az alkohol mámora, az éjfélkor elcsattanó csókok jutnak eszébe. Nekem viszont, egy giccstől tocsogó 24 óra. Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de vajon nem egy automatizmusról van-e szó a piros betűk alatt? Hogy lehet úgy fogadalmat tenni, hogy közben a lényeget máz és konfetti fedi? Hogy lehet úgy belekiáltani a változást egy új év csatornájába, hogy közben rivallnak az elhangolt műanyag trombiták és pufognak a petárdák? Hogy találhatnánk meg önmagunkat az óév és újév határán, ha minden csak manír?

Van úgy, hogy egy újságíró túlságosan is távolságtartó egy-egy témájával. Nem akar vele túl sokat foglalkozni, le akarja tudni minél hamarabb. Én is így voltam aznap este, a vizsgám után fáradtan és éhesen szaladtam  be a plázába, hogy az adománygyűjtés részleteit megtudjam az ott dolgozóktól. Egyikőjük sem nyilatkozott nekem. Éppen idegesen indultam el a kijárat felé, amikor megláttam két kisfiút az édesanyjukkal. Négy-ötéves forma ikerpár volt, közösen fogtak egy szépen becsomagolt cipős dobozt, amit valószínűleg a gondos anyai kezek díszítettek.

A csokiimádók klubjába tartozom, akik ismernek, tudják és azt is, hogy a szerkesztőségi tagok közül nem vagyok ezzel egyedül. A minap olvastam, hogy előbb meg kell illatolni az édes csodát, ezáltal kevesebbet fogyasztunk belőle, de agyunkban máris termelődik az endorfin. Mindent megtettem ennek érdekében, de azért még mindig abban hiszek, hogy inkább a számban olvadjon, ne másutt. Viszont az asszociációt elindította bennem a szerkesztőségi karácsonyon… Ott, ahol Dávid majdnem Mikulásként várta az érkezőket, Iván volt az egyetlen, aki azt vallotta a majdnem fehérszakállúnak, hogy nem volt jó az idén hohohóó, őszinteségének jutalma pedig szaloncukor volt. Ugyanott nagy sürgés forgással készült, mint már évek óta, Gina. Az illat magáért beszélt.

November 27-én Veszprémben is megrendezték a hagyományos gólyabált. A “B” épület  aulájában a gólyáktól a „rególyákon” át a lelkes felsőévesekkel bezárólag rendkívül sok ember perdült táncra. A kissé korainak tűnő este hét órás kezdés ellenére gyorsan megtelt a helyszín. Csinosabbnál csinosabb lányok, elegáns fiúk keresték a még szabad asztalokat, ahonnan a legjobban látják a műsort és egymást. A gólyák hagyományos eskütétele után a Csillag születik egyik sztárcsapata, a várpalotai Queen Dance mutatta meg, hogy kicsi a bors, de erős. Az apró emberkék úgy ugráltak az aula kövén, mintha soha többé nem tudnának megállni.