‘…a sikert sosem szabad túlzottan komolyan venni…’ -interjú Zoránnal

Akik olvassák lapunkat megszokhatták, hogy az egyetem életéről, eseményeiről, különleges szereplőiről szoktunk írni. Ahogy az is megszokott már, hogy olykor, nem mindennapi embereket is megszólaltatunk. Most sincsen ez másképp, de ezúttal, egy interjú erejéig lépjünk ki az iskola falai közül.

ZORÁN KÉPPPSztevanovity Zorán, március 28-án városunkban, Veszprémben, a Hangvillában koncertezett. A terem teljesen megtelt, mégis családias légkör teremtődött meg a dalok által. Hatalmas ereje van annak, amikor ennyi ember egyszerre énekel egy adott dalt. Szavakkal le nem írható, megható és boldog pillanatok voltak. Felcsendült például a Kell ott fent egy ország, a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz, az Apám hitte, de a visszataps után a Kóló sem maradhatott ki, amelyet az egész közönség állva tapsolt végig.

De arról, hogy hogyan tudja valaki ennyi idő után is uralni a színpadot, és arról, hogyan lehet ekkora siker után is két lábbal a földön maradni, arról a koncert előtt Zorán mesélt…

Egy művész, aki koncertről koncertre jár, akinek pörgés az élete, megszokott állni visszatekinteni, megnézni az eddig megtett utat, és azt, hogy hol tart most?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy egészéves turnén belül maximum egy-másfél hónapnyi leállásunk szokott lenni, így aztán olyan nagyon nagy levegőt venni nem is lehet. Az egésznek van egy folyamatosság érzete, amitől nem jut eszembe ‘visszatekintgetni’. Amúgy minden évben új műsorral készülünk, ami persze nem azt jelenti, hogy az összes dalt lecseréljük, mert azért mindig ott vannak az un. ‘kihagyhatatlanok’, hanem, hogy a műsorok fennmaradó része folyamatosan átalakul.

Egyébként sem nosztalgikus alkat?

Nyugodt szívvel mondhatom, hogy egy kicsit sem. Valahogy mindig a következő időszak jár a fejemben, az, hogy mi lesz a legközelebbi feladat. Nekünk szinte minden évben van egy nagyobb koncertünk: vagy az Arénában, vagy a Müpában, vagy a Budapest Kongresszusi Központban. Idén novemberben éppenséggel a BKK következik, de már most azon gondolkodom, hogyan fogom összerakni a műsort, hogy kik lesznek a vendégek, hogy mi legyen az a másság, ami majd megkülönbözteti ezt a koncertet az eddigiektől.

Ez nyomasztja?

Inkább fölpiszkálja a fantáziámat, meg, szerencsémre, egy nagyon kreatív zenészcsapattal dolgozom együtt. Utazások közben sokszor beszélgetünk a jövőbeli koncertekről, és ilyenkor több olyan ötlet is elhangzik, amely később beépül a műsorba.

Azt mondják a sikert ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint a kudarcot. Mi a hosszú siker titka, és hogy éli meg lelkileg?

Erre nincs valamilyen csodareceptem, de egy fontos tanácsot azért adhatok: a sikert sosem szabad túlzottan komolyan venni! Ha valaki már nagyon nagy sztárnak érzi magát és eközben elveszíti azt a képességét, hogy kívülről, kritikusan rálásson önmagára, az előbb-utóbb biztos, hogy jégre fut. Szerintem a hosszú távú sikeresség egyik előfeltétele, hogy az, aki a ‘világot jelentő deszkákra’ merészkedett, sose ücsörögjön a babérjain, tegyen meg mindent azért, hogy sikere a legközelebbi megmérettetésnél is hiteles maradhasson. Persze tudom, hogy minden életpálya más, ahogy a befutási lehetőségek is eltérőek. Például, az utóbbi években rengeteg tehetségkutató versenyt láthattunk, ahol sokan bukkannak fel a semmiből, és talán pont nekik van a legnehezebb dolguk, ha a hosszútávú fennmaradásról van szó. Nekik néhány hét alatt kell átprogramozniuk magukat a siker ‘elviselésére’, és ez valóban nem könnyű feladat. A tehetségen kívül ilyenkor nagyon sok múlik az intelligencián, de a családon és a baráti körön is. Egyébként, ezeken a zenei vetélkedőkön nagyon sok tehetséges zenészt, énekest ismerhettünk meg, akikről más módon talán sosem hallottunk volna. És sokan közülük már azt is bebizonyították, hogy a mai zenei áramlatok fősodrába tartoznak, és remény van arra is, hogy hosszú éveken át ott is maradnak.

ZORÁN KÉPP

Azt vettem észre, hogy a legtöbb interjújában szerepel az ‘örömzene’ kifejezés. Amikor vendégelőadókat hív, akkor mi alapján dönt? Például nemrég Majka és Curtis is vendég volt, pedig a rap egészen távol áll az Ön által képviselt műfajtól.

Igen, és ez is azt bizonyítja, hogy igazából nincs áthidalhatatlan különbség a stílusok között! Ilyen esetekben érvényesül az a klasszikus alaptétel, mely szerint a meghatározó határvonal a jó és a rossz zene között húzódik, a többi már inkább csak ízlés kérdése. Amit én Majkától (Majoros Péter – a szerző) korábban hallottam, az egy figyelemre méltó, tehetséges, jó zene volt, amely éppenséggel a rap műfajába tartozott, de ez érdekelt a legkevésbé. Amikor vendéget kerestem a 2016-os Müpa-koncertemhez, egyszerűen csak felhívtam, ő pedig, úgy éreztem, örömmel vette a felkérést. Nem mondom, volt bennem egy kis drukk, hogy a koncert mit sem sejtő közönsége – ugyanis a plakátokon nem szerepelt Majka neve – majd hogyan fogadja a sokak által vadnak titulált ötletemet, de, hál’Istennek, a hatalmas siker engem igazolt. Azóta Majka és két csapatbeli társa, Széki Attila Curtis és Kollányi Zsuzsi vendégeim voltak a 2017-es Aréna-koncertemen is.

Tud mondani olyan ‘nagy találkozást’, amely meghatározó volt eddig a pályáján?

Nem is találkozásnak mondanám, de meghatározó kapcsolódási pontnak igen, amikor 1976-ban Presser Gáborral elkezdtünk együtt dolgozni az első szólólemezemen. Igazából ez egy ‘próba-játék’ volt, aminek az volt a tétje, hogy hosszútávon mire is mennénk mi egymással. Most már – ennyi együtt töltött produktív év után – nyugodttan mondhatom, hogy a ‘próba sikerült’! Természetesen a testvéremet, Dusánt sem hagyhatom ki a szakmailag fontos, ‘nagy találkozásaim’ sorából, de vele sokkal korábban kezdtünk el együtt dolgozni, hiszen már a Metró-együttes idejében is ő írta a dalszövegeket.

Ma, ugyanazt jelenti számára a taps, mint mondjuk harminc éve?

Ugyanazt, vagy talán még annál is egy kicsit többet… Mivel a közönség tapssal fejezi ki tetszésének mértékét, hőfokát, így érthető, hogy minden igazi előadónak ez a ‘véleménynyilvánítás’ ezerszer fontosabb, mint a fellépésért kapott gázsi. Az évek múlásával aztán a taps egyre fontosabbá válik, mert egyre inkább rájövünk arra, hogy a szereplők és a közönség között mindig egy interaktív játék zajlik. Mi, ott fent a színpadon, a kezdéstől fogva igyekszünk valami jót produkálni, erre jön a közönség reakciója, ami, ha pozitív, szárnyakat tud adni a szereplőknek, és ez így szépen felfelé tud ívelni egészen az előadás végéig. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a századszor, ezredszer elénekelt dalaimat sem tudom megunni, mert éneklés közben mindig kapok olyan új impulzusokat, amelyektől számomra egyedivé válik az az adott pillanat. Én a mai napig is szinte minden koncerthez úgy állok hozzá, mintha éppen ott és akkor kellene meghódítani a közönséget.

Az említettekre tudatosan figyel, vagy ösztönösen így jön?

Szerencsés alkat vagyok, mert nem kell ezekre a dolgokra különösebben odafigyelnem, nem kell magamra erőltetnem semmit. Egyszerűen csak így vagyok ‘bedrótozva’.

Itt vagyunk Veszprémben, van bármilyen kötődése a városhoz?

Nincsenek rokonaim, sem szorosabb baráti köröm a városban, viszont jó kapcsolatot ápolok a Pannon Várszínházzal és igazgatójával, Vándorfi Lászlóval azóta, hogy 2005-ben, Volt egy tánc címen, a Várszínház bemutatott egy, a dalaimra épült táncjátékot. És a VeszprémFest-nek köszönhetően sok csodálatos, világhírű művészt láttam, hallottam itt, amikor sokadmagammal időnként elzarándokoltunk a városba. Azért a legnagyobb kötődést nekem mégis a saját veszprémi koncertjeim jelentették, jelentik! A végeláthatatlan sor ifjúkorom együttesének, a Metro zenekar itteni fellépéseivel kezdődött, és ez a sorozat a mostani csapatommal is már egy jó ideje tart. Nagyon szeretünk ide járni, mert jól esik ilyen tradicionálisan zeneszerető- és zeneértő közönségnek játszani.

Mit szokás kívánni egy koncert előtt?

A megszokott, az a ‘kéz és lábtörést’, nem pedig a ‘sok sikert’, viszont én azt szoktam kívánni mind a közönségnek, mind a zenésztársaimnak, hogy ‘legyen egy jó buli!’.

Fotók: Keszte Bálint