Itt a kezem, nem disznóláb

Szerencsésnek mondom magam, mert édesapám (mai ésszel tán néha kissé túlmisztifikált) történetein nőttem fel. Mindig áhítattal hallgattuk testvéreimmel, valamint utca- és falubeli fivérekkel és nővérekkel a történeteket nemcsak fiatalkori utazásairól, de sorkatonai szolgálata alatt megesett kalandjairól is.

20171021_192615S íme, a címválasztásom indoklása is elérkezett. Többen sejteni vélik a szólás jelentését, ám most kiderül igaznak bizonyul-e a megérzés. Akkor használja/használta a férfiember, amikor meg akarta nyugtatni kézfogó partnerét, hogy nincs nála fegyver, ezáltal ártalmatlan. A disznóláb ugyanis nem a négylábú haszonállatra utal, hanem arra némileg emlékeztető, (rossz) puskára használt kifejezés. Egyszerű gesztust fed hát ez a megmosolyogtató szólásunk, amennyiben kinyújtható a kéz és a tenyér, valószínűleg nem rejtőzik az embernél az a bizonyos „disznóláb”.

Mondanom sem kell szerintem, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a (kényszer vagy szükséges – ebben a témában most nem kívánok állást foglalni) szolgálat alatt párszor felöntöttek a garatra a lelkes és kevésbé lelkes hadfi-jelöltek. Milyen szép is a magyar nyelvünk? Ismét egy jól hangzó kifejezés, ám manapság nem arra használjuk, amire eredetileg a malommunkások tették, akik az őrlésre szánt gabonát a magasból beleöntötték a tölcsérszerű garatba.

201711041831091000

A sorkatonaságnál viszont nem annyira díjazták a kihágásokat, így történhetett, hogy édesapám a maga közel két éve alatt csupán néhányszor kapott kimenőt. Úgy is mondhatjuk, hogy aki helytelen dolgot tett, mondjuk feleselt (a tiszteletlenség legcsekélyebb formáját mutatta, mondjuk megjátszottan süket volt, mint a nagyágyú) vagy galibát okozott, az megüthette a bokáját. Ám ennyire azért a hadsereg sem kegyetlen, hogy ilyet kívánjon az „embereinek”. Mármint akkor, ha aki mondja, az tisztában van az eredettel. Kíváncsi lennék vajon hányan tudtátok, hogy tulajdonképpen az akasztásos büntetés-végrehajtásig nyúlik vissza a történet. A bitófán gyakorta össze-összeütődött az emberek lába, s ha ezt kívánták, oda kívánták a szerencsétlen embert is. Szerencsére ez a jelentés mára finomodott.

Az anyámasszony katonáit (gyámoltalan, gyáva, önállótlan egyedekre „volt szokás mondani”) kicsit megerősítette, amikor elvitték katonának, tehát besorozták őket. A legtöbb kutatás, ami a katonai nyelvhasználat témában született, az újonc szó szinonimáira építi magát, ugyanis erre használnak a legtöbbet (egyesek szerint több, mint százat). Ilyen például: a kopasz, tápos, ellentétben a már beszokott nyakassal vagy az öreggel/vén rókával.

A hevesebb vérmérsékletű, lelkes újaknak gyakran kell mondani, hogy lassan a testtel, ám ez sem a hevült állapotban levő személy leintésére szolgált a múltban, hanem temetéseken a lassabban közlekedő idősebbek jelezték a koporsóvivőknek, hogy lassabban a testtel.

201711041834141000

Ha valami, akkor a hadseregben fontos a hierarchikus rendszer, ezáltal ezekhez a tisztségekhez, pozíciókhoz is számos speciális és egyedi szleng tartozik. Örvi, hangya, szakszi mind a rangok rövidítései (kihallhatók belőle), míg leleményesebb megoldások is vannak, például a kilós, ami nem az ezredrész alapján jelöli a viselőjét, hanem a százforintosra használt kiló után kapta a (gúny)nevet a százados, vagy a lobogós, ami a zászlóst takarja. A lövészekre találtam a legviccesebb megnevezéseket, ugyanis szinte kivétel nélkül a fürge nyúlhoz kapcsolódnak: bokorugró, káposztakombájn, pirosszemű, tapsifüles 

A felszerelések közül a mai napig hallom odahaza a surranó szót, ami egy strapabíró lábbelit takar vagy a stokit, kisszéket. Fegyverek megnevezései között megtalálható rövidítés (géppityu), hangutánzó (varrógép), öltözetnél pedig érdekesebbnél érdekesebbek is: mikádó ’vastag kabát’, vagy a vékony, bélés nélküli variációja: a ballonkabát.

Időszakos dobbantások, ’kiszökések’ után jött a bukta, majd csukda, ’fogda’, mindezek úgymond katonadolgok (ma: kisgyerekek megnyugtatására használjuk). Ám mégis leszerelni – a felszerelést véglegesen leadni –, a sorszolgálattól búcsút venni a többség jó emlékekkel ment. Érdekes mindig arra gondolni, hogy mi lenne, ha… ha lenne még kötelező sorkatonai szolgálat, vagy ha többen vállalkoznának önkéntes alapon tartalékosnak – ugyanis olyan ismerősöm is akad, aki idén ősztől vállalkozott rá, régi vágyát teljesítve ezzel. A téma jegyében pedig idézzük fel magunkban és folytassuk a beégett rigmust: Aki nem lép egyszerre…

Fotók: Alka Tímea, családi archívum