Kétszáznyolcvannal a múltba – A hajsza a győzelemért című film kritikája

Moziba járó emberként imádom, ha egy film képes elfeledtetni velem a világ bajait, az olyan gondolatokat, amelyek éppen nyugtalanítanak, és még inkább becsülöm, amikor képes engem, a filmkedvelő egyént olyan képességekkel felruházni, amelyek pontosan a stáblistáig érvényesek és hazaérve eszmélek csak rá: csak egy néző voltam a sok közül. Ron Howard erre 2001-ben már képes volt az Egy csodálatos elme című munkájával. Nem gondoltam, hogy sikerült még egyszer meglépnie.

hajszaplakat

A hajsza a győzelemért a hetvenes évek elejére-közepére repít minket, amikor James Hunt és Niki Lauda, korának két emblematikus Formula 1-es pilótája küzdött egymással. Előzetes félelmem, hogy a film nagyon a versenyekre hegyezi ki magát, már negyed óra után elillant, hiszen sokkalta összetettebb munkával van dolgunk szerencsére: a két pilóta életének fontosabb mozzanataiba nagyon nehéz történetileg belekötni és a készítők szerencsére kizárólag azokat a jeleneteket „kínálták meg”, amelyek a film szempontjából tényleg lényegesek voltak.

Nekem a megtekintés során egyértelművé vált, hogy a két legerősebb pont a két főszereplő. Chris Hemsworth remek brit akcentust erőltetett magára és szenzációsan hozta az iszákos, nőfaló Huntot, de Daniel Brühl alakítása önmagában képes lett volna elvinni az egész filmet. A Niki Lauda orrhangját és jellegzetes kiejtését egy az egyben átemelő, a neve ellenére spanyol színészt jövőre ott szeretném látni minden jelentősebb gálán és díjkiosztón. A versenyző sérüléseiért és a néha komikusabb megjelenést elősegítő fogpótlásért pedig hatalmas elismerés jár a sminkes stábnak.

A 127 óra klausztrofóbiás jeleneteit tökéletesre csiszoló, valamint Lars Von Trierrel együtt dolgozó operatőr, Anthony Dod Mantle és stábja tökéletes érzékkel fogta meg a Formula 1 által lehetővé tett képi világot: ahol kell, ott túlszínezett jelenetek dominálnak, az interjúknál és a lelki vajúdásoknál hektikusabb kézi kamerázás, a versenyeknél pedig akciófilmekre jellemző képalkotás kerül sorra. A zenéért felelős Hans Zimmer végre kiszakadhatott a szuperhős filmek (Batman-trilógia, Acélember) fojtó közegéből és régi önmagát idézve muzsikálja végig a közel két órát.

Biztos vagyok benne, hogy lehetne történeti szempontból hibát találni a filmben. A sport követőjeként nekem is feltűnt, hogy a Nürburgringen a pilóták bevesznek egy olyan kanyart, amelyet csak 1984-ben építettek meg, nyolc évvel a filmbeli események után. Nem tudott foglalkoztatni. A színek, a hangok kavalkádja, az indokoltan naturalista és gyomorforgató jelenetek, a legutolsó mellékszereplő precíz alakítása, az utolsó tíz percben hallható párbeszéd egy olyan egyveleget alkottak, amelyek számomra tökéletes filmmé tették az A hajsza a győzelemértet. Az előbb felsoroltakon túl egy tűpontos forgatókönyv és kétórányi, versenyzővé avanzsálódásra buzdítás teszi 2013 kiemelkedő alkotásává.

Történet: 10/10                       Színészi játék: 10/10               Megvalósítás: 10/10                Σ : 100%

Gallai József
Fotó: internet