Kiesés

Tollhegyek sercegnek a papíron. Csíkot vonnak maguk után. A fekete tinta javíthatatlan. Az írók rendületlenül dolgoznak. Csak fel sem néznek. A szellőző monoton hümmög. A radiátor példamutatóan követi. Ablakok csukva, teljes fülledtség.
A felügyelő fel-alá járkál.
Cipője alatt ropogó padló.
Tekintetét jobbra, balra szegi.
Megáll, a ropogás alábbhagy.
Körbenéz, mozgolódást nem lát.
A tintavonalak vándorolnak tovább.
Figyel, moccanást sem hall.
Asztalok karcolódnak papíron keresztül.
A felügyelő halad tovább.

Egy író vadul radíroz. A felügyelő megáll mellette. Lenéz rá, szemöldököt felvon.
– Negyvenkettes, minek a radír?
– Eltüntetni a tollvonást, Felügyelő.
– Negyvenkettes, tudja, ez lehetetlen.
– Szeretném megpróbálni.
A sercegés abbamarad. A többi író szeme, mint megannyi tőr, súlyosan sebzi kettejüket. Érzik a terhet. Szokatlan a helyzet. A levegő feszültebb.
Vándor izzadságcseppek gördülnek le negyvenkettes nyakán. A felügyelő megigazítja szemüvegét.
– Negyvenkettes, elfelejtett helyesen megszólítani.
– Szeretném megpróbálni, asszonyom.
A felügyelő szeme megrebben. Felemeli a lapot, megvizsgálja.
– Ez itt mi, negyvenkettes?
Két szó, felső sarokban.
– A nevem.
A felügyelő feszülten körbenéz. Szemei rendreutasítják az írókat. Rögtön folytatják a munkát.
– Foglalkozás után beszélünk, negyvenkettes.
A felügyelő szól, megfordul. Tétovázik, megáll egy pillanatra. Az utasítások a padon. Ujjával a papírra mutat.
– Ismételje meg a feladatot.
– Egy, kettő, három, négy.
– Maga mit írt le?
– A, B, C, D.
– Miért?
– Alternatíva, Boldogság, Cél, Döntés.
– Miért nem cselekszik helyesen?
– Azt teszem.
– Ki szerint helyes ez?
– Szerintem.
Kettejük arcára mosoly ül. Egy őszinte, egy cinikus.
– Miért helyes ez szerinte?
– Így gondoltam.
A kissé érdes lap súrolja az asztalt, ahogyan a felügyelő felkapja. Műkörmei belevájnak annak sarkaiba, s a lap immáron visszafordíthatatlanul göröngyös, teli dudrokkal. Tépni készül, tépni fog.
– Állj.
Nem fog tépni. A hang a semmiből jött, de fentről.
– Felügyelő, kísérje fel 42-est az elosztóba.
A két kliens összenéz, majd elindulnak.
– A lapot.
A papír is megy velük.

Az elosztó zord terem, hely szűkében. Az elosztók zordak.
– Rendbontásra lettünk figyelmesek. Mi történt lent?
– Negyvenkettes nem megfelelően végezte a feladatot.
– Nem megfelelően?
– Eltért az utasítástól.
Csend.
– Eltért vagy szembement?
– Eltértem és szembementem.
Több csend.
– Miért?
– Gondolkodtam.
Még több csend.
Az elosztók egymásra néznek.
– Hadd vessünk egy pillantást az eltérésre.
– Talán még lehet korrigálni.
Negyvenkettes remegő kezekkel nyújtja át a lapot. A két elosztó egy örökkévalóságig vizsgálja.
– Ehhez nem elég puszta analízis.
– Ezek nem egyszerű gondolatok.
– Senki meg nem láthatja.
– Valósággal vakító.
A felügyelő mocorog.
– Verdikt?
Az elosztók egymásra néznek.
– Tovább kell küldeni.
– Oda nem jöhet már, Felügyelő.

Negyvenkettes a vaksötétben botorkálva küszködik, hogy elérje a lépcső tetejét. Egyedül van a sötétségben. Fél kísérők nélkül. Ha megcsúszik, leesik a mélybe. Érzi. Tudja.
Lába elbotlik a márványküszöbben. Rég megtanulta, hogy az ilyet át kell tudni lépnie, s most nem sikerült. Kinyitja a kovácsoltvas kaput.
Egy csarnokban találja magát egy hosszú asztal előtt. Hárman ülnek mögötte. Előttük az asztalra
TA-NA-TOSZ van vésve.
– Ki vagy?
Visszhangzik a kérdés.
– Negyvenkettes.
Hang alig hagyja el a torkát.
– Rossz válasz.
Megrökönyödik. Miért lenne rossz? De mégis, honnan is tudhatná, hogy jó-e?
– Mindig ez voltam.
– Mert mindig ezt mondták.
– Csak ezt ismertem.
– És nem lehetett más helyette?
Kérdések. Válaszokat követelnek. Veszélyesek.
– Hol vagyok?
– Fent.
– Fent, hol?
– Nincs máshol, csak fent. Eddig a teremben voltál. Most itt vagy, előttünk, hogy ítéletet mondjunk feletted.
– Felettem?
– Feletted és a munkád felett.
– Nem számítottam inspekcióra.
– Ó, pedig mi mindig figyeltünk téged. Ott voltunk veled a teremben a kezdetektől. A lélegzetedben, a csontodban, a szívdobogásodban. A tollad sercegésében és az asztalod érdességében. Ott voltunk az árnyadban. Figyeltünk a hátad mögül. Ott voltunk a sarokban.
Negyvenkettes megrémül. Soha nem nézett hátra. Mindig csak az asztalt ismerte és a pennát.
Csak néha nézett fel.
– Add át a művedet.
Nem tudja, mit jelent a szó, de csak a papír van a kezében. Hát átadja azt.
A három alak gondosan kibontja és kiteríti.
Néha álmodok rólad. Nem tudhatom, látni foglak-e valaha. De érzem, hogy valódi vagy, hiszen itt van a fejemben a kép rólad, elmém mélyében. Szinte tapintani tudnálak.
Különös, de nem idegen. Nehéz megfogalmazni, de nem lehetetlen. Nem tudom, a többiek is érzik-e ezt. Arcuk mindig komor és rideg, soha semmit nem árul el.
Gyűlölöm az egységességet. Minden olyan egyszínű és unalmas itt. Mintha megállt volna az idő s az egyhangúság tengerére lennék kárhoztatva.

Jó érzés szeretni.
Felemel, emberré tesz,
megölel, csókol, ha kell,
reménnyel tölt
elmegy, de el nem hagy

A bírák egymásra néztek.
– Teljesen elvesztettük.
– Elme – beteg
– Menthetetlen.

Szerző: Palotai-Kóbor Zalán

középiskolai novella
2. helyezett