„Úgy érzem, a szakma még korántsem ment el mellettem” -interjú Kristóf Jánossal

Dr. Kristóf János, Szent-Györgyi Albert-díjas vegyészmérnök, a kémiai tudomány doktora, a Pannon Egyetem Analitikai Kémia Intézeti Tanszékének egyetemi tanára idén Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült. Nézzük, milyen út vezet egy ekkora elismerésig…

KJ2

Itt végzett Veszprémben az akkori Vegyipari Egyetemen. Elmeséli, hogy került oda?

Gyakorlatilag már ötven éve itt vagyok az egyetemen, egyetemi tanulmányaimat egy év katonaság után, 1969-ben kezdtem el, egyébként gödöllői vagyok. Mindenképpen gépészmérnök szerettem volna lenni, de nem tudtam szépen rajzolni, így jött a vegyészmérnökség. Amikor elmentem a Műegyetemre körülnézni, mindenhol plakátok irányítottak, hogy ha ez szeretnél lenni, ide menj…, viszont, amikor Veszprémbe lejöttem, mindenki barátságos volt és érdeklődő, egyből megtetszett. A nagyvárosok egyébként is távol állnak tőlem.

Jól értem, hogy a gépészet hozta a vegyészet világába?

A vegyészmérnökség elég közel áll a gépészmérnökséghez, végül az előbbi mellett döntöttem, de az egyetemen is a géptan volt a kedvencem: a géprajz kivételével csak jelesem volt.

Mikor kezdett el érdeklődni a vegyészet iránt?

A legtöbb karriertörténet úgy kezdődik, hogy az embernek volt egy jó tanára, velem sem volt ez másként, már az általános iskolában beleszerettem a kémiába, Benkő Margit néninek köszönhetően. Később a gimnáziumban is remek tanárom volt, így még jobban el tudtam mélyülni a témában. Nehézségeim soha nem voltak vele, más nem is jöhetett volna szóba.

Hogyan emlékszik vissza az egyetemi éveire?

Más világ volt, akkor még nem a bolognai képzési rendszer alapján ment az oktatás, ha az ember beült egy órára, akkor öt éven keresztül ugyanazok voltak a padtársai, mindenki ismert mindenkit, igazi családias légkörben tanultunk. A politikai helyzet nehezítő körülmény volt, de éppen ettől hihetetlen összetartók lettünk. Hogy egy kémiai példával éljek, ha felmelegítünk egy anyagot, ott hőelnyelő reakció indul, hogy kompenzálja a külső hatást. A Kádár-rendszerben az összetartással tudtunk kompenzálni.

Megint a családi légkört emelte ki…

Valóban. Mi nem mentünk haza iskola után sem, szombaton délután volt vége az oktatásnak, utána kezdődtek a közösségi programok. Összetartóbb diákság és intenzívebb közösségi élet volt.

Az egyetem alatt egyszer sem bizonytalanodott el, hogy valóban jó úton van-e?

Nem volt bennem kétség, egyértelműnek éreztem.

Sima útnak tűnik…

Az is volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy belépnek egy munkahelyre, majd negyvenöt év munkaviszony után ugyanonnan mennek nyugdíjba.

KJ3

Mindenképpen Veszprémben akart maradni az egyetem után?

Nem készültem rá, ez egy hatalmas véletlennek köszönhető. Az egyetem befejezését követően, már a kollégiumból költöztem ki éppen, és amikor az utolsó csomagomat felpakoltam a motoromra, akkor szólt az egyik szaktársam, hogy keresnek az Analitika Tanszékről. Bementem, és közölték velem, hogyha van kedvem a továbbiakban itt dolgozni, akkor felvesznek a listára, másnap megvolt a döntés, én kaptam meg a tanársegédi állást. Meglepett a megkeresés, mert – annak ellenére, hogy többnyire csak ötösöm volt, emellett köztársaság ösztöndíjas is voltam –, a képzés felépítése miatt már két éve nem volt kapcsolatom a Tanszékkel.  

Gondolkodás nélkül igent mondott?

Igen, mivel Pestre egy kutatóintézetbe mentem volna, de Gödöllőről bejárni nem egyszerű. Még a Fizikai Kémiai Tanszékről is kaptam ajánlatot, de ott a két éves ösztöndíj után nem volt biztos a maradásom. Ennél a felkérésnél már nem haboztam.

Milyennek látja a mai képzést, itt az Analitikai Tanszéken?

A színvonal ma is megvan, ugyanakkor a mi időnkben nem volt ennyi műszer, a kandidátusi dolgozatomat például egy általam eszkábált műszerrel tudtam elkészíteni. Ma viszont rengeteg az eszköz, csak kevés a kéz. Ez a ló másik oldala, de sajnos ez a karrier ma már nem kimondottan vonzó. Az én időmben elismerésnek számított, ha valaki egyetemen, vagy kutatóintézetben folytatta a munkát.

Tehát az egyensúlyt kellene megtalálni?

Igen! Sokszor szóba kerül, hogy a műszaki és a természettudományos pálya iránt nincs akkora érdeklődés, mint amennyi az ország gazdasági teljesítményéhez szükséges lenne. Ennek több oka is lehet, egyrészt műszaki területen nem könnyű diplomát szerezni, az anyagi elismerés is jobb például egy közgazdásznak, és a felelősség is nagyobb, mint mondjuk egy bankárnál, hiszen ha egy mérnök hibázik, irány a bíróság. A rossz döntések következtében nagyobb a felelősségre vonás kockázata.

Önt nyomasztotta valaha ez a felelősség?

Nem. Ilyen jellegű felelősség nekem soha nem volt terhes, hiszen a mi felelősségünk sokkal inkább az oktatás színvonalával kapcsolatos.

Szeret tanítani?

Szeretek, bár úgy látom, korábban azért több volt az érdeklődő hallgató. A fő tárgyam az analitikai kémia, ez korábban két féléves volt. Ma viszont össze van zsúfolva, a hallgató nem érzi annak a felelősségét, hogy ha egy négykredites tárgyat év közben nem tanul kellő odafigyeléssel, akkor a vizsgára már nehéz lesz elsajátítani. Előfordul, hogy kifutnak az időből.

Tudja őket motiválni?

Igen, bár az egyharmadukat nem is kell, hiszen nekik határozott elképzeléseik vannak, tudják, hogy jó szakemberek akarnak lenni.

Kristóf János

Ön mennyire volt tudatos?

Én egy jó mérnök szerettem volna lenni, de soha nem gondoltam volna, hogy egyetemi karriert fogok befutni, az élet szerencsére így hozta. Annak idején – az egyetemi éveim alatt – a hallgatók elég szegények voltak, így minden nyarat végig kellett dolgoznunk. Van olyan utca itt Veszprémben, amit gyakorlatilag mi építettünk fel, a lányok pedig krumplit válogattak. A szülők nem tudtak anyagilag támogatni, tehát az volt az érdekünk, hogy tanuljunk, már csak az ösztöndíj miatt is.

Az eredménye meglett, hiszen idén már a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozatát is kiérdemelte…

Januárban nyugdíjba megyek, három nagy hátizsákkal távozom: az egyikben a magyarországi elismeréseim vannak, amelyek közül kétségtelenül az említett a legnagyobb, de a legkedvesebb a Honvédelemért Érdemérem, illetve a Szent-Györgyi Albert díj. A másik hátizsákban a nemzetközi díjak vannak, a harmadikban pedig azok az értékek, amelyek nem fakulnak az idővel sem: rektorhelyettesként sikerült elérnem (a Műegyetemi kollégák támogatásával), hogy a mérnökképzés alapszinten ne hat, hanem hét félév legyen. Ugyanide helyezem az Anyagtudományi Doktori Iskola létrehozását, a honvédelmi oktatás bevezetését és a Felületanalitikai Tudományos Műhely megalapítását is a Pannon Egyetemen.

Mi az, ami a nyugdíjas években vár Önre? A munka mennyire marad szerves része az életének?

Ezt azért nem igazán lehet abbahagyni, emellett úgy érzem, a szakma még korántsem ment el mellettem. Idén is három nemzetközi konferencián voltam meghívott plenáris előadó. Azt is elmondhatom, hogy van Hidegkúton egy házunk, ahol már öt éve élünk, nagy kerttel, ott akad bőven elfoglaltság…

Fotók: Fux Marcell