Megálmodni és megvalósítani – Bogyay Katalin sikerének titka

unspecified-3_vMárcius 9-én a Pannon Egyetem Kőszegen ünnepelte új kampuszát. Az avatóval egybekötve Bogyay Katalin őexcellenciája, Magyarország állandó ENSZ képviselője vehette át Doctor Honoris Causa címét. Ennek apropóján beszélgethettünk a nagykövet asszonnyal, aki szívélyesen fogadott bennünket és válaszolta meg kérdéseinket.

Mit jelent Önnek a díszdoktori cím?

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Pannon Egyetem díszdoktori címet adományozott nekem. Kiváltságos elismerés, ha az embert a munkájáért tüntetik ki, azért, amit az élete során véghez vitt. Különösen fontos a szívemnek minden, amit itthon kapok. Nyugat-Magyarországhoz, a Balaton környékéhez, vagyis a Pannónia régióhoz családi kötelékek is fűznek, így valóban különös jelentősége van számomra. A családom zalai és somogyi gyökerű, így gyermekkoromban nagyon sokat voltam a világnak ezen a táján. Miszlivetz professzor úr meghívása okán immár tíz éve járok Kőszegre és részt veszek az ISES (Institute for Social and European Studies) munkájában. Ezt a várost olyan „finom helynek” tartom, ahol rendszeresen találkoznak különböző gondolatok, különböző kultúrák, melyek megtermékenyítik egymást. Ezért is tartom fontosnak az itteni munkát. Gratulálok az Egyetemnek, hogy megnyitotta a kőszegi kampuszt.

Miért tartja olyan fontosnak a kultúrák párbeszédét?

Ha nem értjük meg egymást mi emberek, országok vagy világrészek, akkor nagyon nehezen tudjuk közösen, békében megélni saját jövőnket, és élhető jövőt hagyni a gyermekeink számára. A kulturális diplomácia, általában véve az ún. puha erő (soft power) diplomáciájának eredménye éppen az, hogy a kultúrán, a tudományon, az oktatáson keresztül hosszú távon épít hidakat az emberek és a népek között. Ma pontosan láthatjuk, hogy sok esetben a háború, a békétlenség, a tragédia kiindulópontja az, hogy az emberek egyszerűen nem értik egymást. Ezért tartom fontosnak, hogy folyamatos párbeszéd legyen, ami lehetőséget ad arra, hogy legalább megpróbáljuk nem félreérteni egymást.

Ön szerint a hétköznapokban hogyan jelentkezhet mindez?

Én soha nem választottam el a munkámat a saját életemtől. Egy kis sváb faluban, Móron nőttem fel, ahol eleve több kultúra élt együtt. Engem ez alapvetően vonz, ezt szeretem. Vannak, akik ettől megriadnak. Félnek attól, hogy valaki más nyelven beszél, máshogy néz ki, vagy máshogy öltözik. Engem viszont hihetetlenül inspirál. Nagyon kíváncsi ember vagyok. A másik emberre vagyok kíváncsi, és ez soha nem halt meg bennem. Már gyerekkoromban is mindenkivel beszélgetésbe elegyedtem a faluban, hogy megtudjam, mit gondol, mivel foglalkozik. Ebből alakult ki a diplomáciai- vagy kommunikációs készség és tudás, amit végül elsajátítottam az évtizedek alatt. Ezek a magánéletemben kialakult reflexek, az odafordulás gesztusa, a kíváncsiság a más iránt, ezek vezettek egész szakmai életutamon is. A kiindulópont számomra az, hogy minden emberre tisztelettel kell gondolni, és meg kell tudni adni a lehetőséget, hogy ő is elmondja, mit gondol a világról vagy bármiről. Nálam a hétköznapok megélésében éppen úgy jelentkezik ez, mint szakmailag.

Tehát ebből a háttérből ered a máig kitartó motivációja és hite?

Véleményem szerint organikusan fejlődött ki, ahol egyik lépés hozta a másik lépést. Bár közgazdaságtant hallgattam és abból diplomáztam, mellette zongoráztam, foglalkoztam színészettel, a pályámat pedig újságíróként kezdtem. Tíz éven keresztül dolgoztam a Magyar Televíziónál újságíró, szerkesztő, műsorvezető munkakörben. Elsősorban a kulturális újságírás érdekelt és azzal foglalkoztam. A politikai rendszerváltozás idején új lehetőséget kaptunk az életben, legalábbis én így élem meg. Akkor a főhadiszállásomat egy másik országba tettem, de nem azért, mert küldtek. Úgy gondoltam, ha megvan rá a lehetőség, az embernek máshol is meg kell mérnie magát, hogy ott mit ér. Ez az új állomás London volt, ahol összesen tizenhárom évet töltöttem. Először televíziós újságíróként, és alapvetően anyaként, mert a fiam is velem volt. Végül ott lettem diplomata. Ahogy mondani szoktam, csak a hangszereket cserélem néha. Ez talán a zongorázásból ered. Az megtanított rá, hogy egy dolog, hogy képes vagyok a lábammal kezelni a pedált, jól járnak az ujjaim, és kigyakorolom a kottát, de ha nem hiteles a játék, ha nem teszek bele érzelmet, akkor az nem zene, pusztán gépi gondolkodás vagy mozgás. Hiszek benne, hogy mindennek el kell tudni sajátítani a technikai oldalát, de hit, érzés és emberi erő nélkül az a hidegség senkit nem fog tudni magával ragadni. A hangszerek változtak, a lehetőségek változtak, a világ megnőtt és kitágult, de az alapértékek, amelyek mentén nevelkedtem, vagy amelyekben hiszek, azok mindig ugyanazok maradtak.

unspecified-5

Ezek szerint a legkevésbé sem érzi úgy, hogy valamit is fel kellett áldoznia. Minden egy újabb lehetőség volt?

Nem érzem úgy, hogy bármiről lemondtam volna. Amit lehetőségként kaptam az életben, azzal megpróbáltam élni. Mindig nagy álmaim és nagy vágyaim voltak, de nem csak úgy, hogy ülök a szobában és álmodozok. Ha valamit izgalmasnak tartok, akkor mindent megteszek azért, hogy abból valóság legyen. A mottóm, hogy: „Álmodj nagyot! Légy optimista! Légy aktivista!” Úgy hiszem, mindannyian felelősek vagyunk saját sorsunkért. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogyan töltjük meg a lehetőségeket, mert a lehetőségek szembejönnek az életben. A kérdés csak az, hogy ráismerünk-e arra, hogy mi mit tudunk kihozni belőlük. Viszont úgy gondolom, alázat nélkül nem lehet megélni az életet. Minden feladatból maximálisan ki lehet hozni valami olyat, amivel nem csak magunknak, hanem a környezetünknek, embertársainknak is használhatunk. Nekem ez a mozgatórugóm.

Végeredményben a megértő, kommunikatív mentalitásban lenne összefoglalható az Ön üzenete?

Az ember különösen akkor, amikor ilyen tiszteletre méltó elismerést kap átgondolja, hogy egyáltalán miért kapja. Én talán azért, mert Kőszeget, a Pannon Egyetemet, az ISES-t, ezt a régiót folyamatosan próbáltam összekötni a világ más pontjaival, más kultúrákkal, más emberekkel. Ez a kapcsolat-, illetve hídteremtés sikeres volt, és olyan mozgásokat indított el, amelyeknek az alapja éppen az, hogy oda tudjunk fordulni egymás felé, hogy meg tudjuk hallani egymást. Szerintem annál nagyobb dolog nincs, mint inspirációt kapni valaki mástól. Nagyon nehéz úgy élni, hogyha ez nincs meg, ezért nyitottsággal kell élni az életet. Én nem hiszek a bezárkózásban, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy elveszítjük saját magunkat. Ezzel vigyázni kell. Pontosan ez az UNESCO egyik fő feladata is. A kulturális örökségünket védeni kell. Amit mi mint „magyar kultúra” a világnak tudtunk és tudunk adni, az azért van, mert mindig is megóvtuk a nyelvünket, megóvtuk a kultúránkat. Mindig fel tudtunk mutatni valami olyat, ami egyedi, ami különös, ami inspiratív, amire mások odafigyelhetnek, amire rácsodálkozhatnak. Nem kell felolvadni egymás között. Abban hiszek, hogy mindenkinek vigyáznia kell a saját kulturális identitására. Azt fenn kell tartani, sőt pallérozni, de szükség van a kilépésre, hogy képesek legyünk kíváncsian fordulni más felé. Izgalmas eredmények születnek akkor, mikor a különböző kultúrák egymást megtermékenyítve, valamit közösen csinálnak. Igazából ez a szép története az emberiségnek.

(Fotók: Abonyi János)