Minőség és együttműködés

Gelencsér András egyetemi tanár 2015. július 1-jei hatállyal váltotta Friedler Ferenc professzort a Pannon Egyetem élén. Ez alkalomból új rektorunkkal beszélgettünk az előtte álló feladatokról, célkitűzéseiről, Veszprémhez és az egyetemhez való kötődéséről.

DSC_6182 V

Milyen kapcsolat fűzi Veszprémhez?

Soproni vagyok, ott végeztem az iskoláimat, ott érettségiztem, és mivel a természettudományok érdekeltek, ezért jelentkeztem vegyészmérnöknek. Veszprémet választottam, mert Budapestre nem vágytam, így pedig korlátozott volt azoknak az intézményeknek a köre, amelyeket meg tudtam célozni. Az akkori Veszprémi Vegyipari Egyetem a maga kategóriájában és a maga területén már akkor is kiemelkedőnek számított. Országosan és nemzetközileg egyaránt voltak komoly, elismert professzorai, eredményei, hírneve. Ez éppen 30 éve volt, és ugyan nem dolgoztam egy percet sem vegyészmérnökként, a későbbi pályafutásom szempontjából egyáltalán nem volt haszontalan, hogy mérnöknek tanultam. A mérnökség olyan szemlélet, amely az élet számos területén segít, hiszen a mérnök racionális ember, aki rálátással bír nem csak egyes dolgokra, de folyamatokra és a köztük levő kapcsolatokra is.

Ez jellemzi a munkamódszerét, legyen szó bármilyen területről?

Igen. Felismerem és használom azokat a képességeket, amelyek a mérnököket jellemzik. Egy adott feladat megoldását az úgynevezett mérnöki becslés megtételével kezdem. Sokkal kisebb hibaszázalékkal lehet megoldást találni, ha az ember előtte nagy vonalakban megpróbál a folyamat eredményével tisztába kerülni, vagyis először távolról tekint a problémára. Utána lehet elmélyedni a részletekben. Ez a szemlélet szerintem nagyon sokat segített, és segít most is, hogy meg tudjak oldani bizonyos feladatokat, akár a szakmában, akár más területen, például vezetőként.

Milyen irányvonalak mentén gondolja és szervezi az életet?

Az ember igyekszik a neveltetésének, értékrendjének megfelelően eligazodni és szerepelni a világban. Szerencsésnek gondolom magam ebből a szempontból, mert most is az vagyok, aki szeretnék lenni. Nem kellett kompromisszumokat kötnöm vagy megalkudnom, és megtenni olyasmit, amit nem tartottam helyénvalónak. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember ember tudjon maradni, s az értékrendjét ne rúgja fel. Ezért tartom jónak a rotációs vezetői rendszert, mert igenis vissza kell tudni térni oda, ahonnan az ember elindult, és igenis úgy kell tevékenykedni vezetőként, hogy utána elfogadják, ha újra visszakerül abba a feladatkörébe, amiből korábban elindult. Azt, hogy valaki örök életében vezető legyen, nagyon elhibázott dolognak tartom. Elveszíti a kapcsolatot a másik oldallal, képtelen jól érezni magát. Én például változatlanul kutatónak tartom magam, az eredményeim többsége is a kutatói léthez köt.

Mi a kutatási területe?

A légkörkémia. Ez viszonylag fiatal tudomány. Amikor én egyetemre jártam, még nem igazán volt ismert, főleg Magyarországon, de azóta felértékelődött a légkör szerepe, így nemzetközi területté vált. Nagyon sok olyan folyamat van, amely a légkörben történt és történik, így foglalkozni kell vele. Ezen a területen sikerült nemzetközi elismertséget szereznem, innen Veszprémből. Én nem éltem hosszú éveket külföldön, ottani neves intézmények kötelékében. Kutatási időm lényegi részét itthon töltöttem, és itt értem el azokat az eredményeket, amikről most ismernek, beleértve azokat a közös kutatásokat is, amelyek nemzetközi együttműködéssel valósultak meg. Ezen sokan még most is csodálkoznak.

Veszprémet hol lehet elhelyezni a tudományos életben?

A Pannon Egyetem neve tulajdonképpen még mindig megerősítésre szorul, hiszen nem régi intézmény, legalább is ezen a néven. Országosan még nem olyan széles körben ismert, mint a nagy múltú tudományegyetemek. Az a feladatunk, hogy pozícionáljuk az intézményt. A felsőoktatás térképén talán már nem kell – legutóbb augusztusban, éppen a nemzetközi tudományos eredmények száma és minősége alapján készült rangsorban a bekerült tíz hazai egyetem közül mi a hetedikek vagyunk –, de a közvéleményt még formálni kell. Tudományos tekintetben tehát jó Veszprém megítélése, minden karunkon vannak olyan műhelyek, amelyeket nemzetközileg jegyeznek, nem is akármilyen szinten. Az is látszik, hogy szívesen jönnek adott tudományterület képviselői, és viszonylag jelentős az általunk szervezett konferenciák száma is. Emellett mi magunk is nagyon sok helyen jelen vagyunk, professzoraink és oktatóink rendszeresen szerepelnek meghívott előadóként.

Ön szerint hogy tud ehhez igazodni a Pannon Egyetem szellemisége?

Szerintem a Pannon Egyetemnek el kell fogadnia azt a jelleget, hogy nem tud hatalmas tudományegyetemmé válni. Ez ebben a régióban nem kivitelezhető. A minőség irányába tudunk előrelépni. Azt kell elérnünk, hogy az egyetem neve ne csak a tudományos rangsorokban, de az átlagember számára is összefonódjon a minőségi oktatással. A végzett hallgatók szakmai felkészültsége és a munkáltatók visszajelzései alapján kell az intézménynek egy kicsi, de erős egzisztenciával rendelkező egyetemmé válnia.

Ennek előremozdítása lesz az Ön rektori időszakára jellemző?

Igen, ez a célkitűzés. Az intézményt még inkább láthatóvá kell tenni, hogy ne egy-egy kar legyen a meghatározó, hanem az egyetem egészének márkaneve, a „Pannon Egyetem-brand” alakuljon ki minden társadalmi csoportban.

Gondolom, ebben mindenkinek része kell legyen.

Hogyne, hiszen erre tesznek esküt maguk a hallgatók is, hogy az intézmény szellemiségét, az itteni elvárásokat, etikai szempontokat érvényesítik a saját életükben. Bár nem mindenki tud kutatói pályára kerülni, és a hallgatókat nagyon sokfelé veti a sorsuk, de ha az elvekhez hívek maradnak, akkor tulajdonképpen minden területen lehetséges ebben a szellemben tevékenykedni. Márpedig ők a mi nagyköveteink.

Mit jelent Önnek a rektori kinevezés?

Érdekes érzés, mert soha nem akartam kirakatban lenni. Szerettem, amit csináltam, így óhatatlanul is jobban a figyelem középpontjába kerültem. Ezzel meg kellett barátkoznom. Elég szerteágazó feladatkör ez, ami sok elfoglaltságot igényel, így nehéz optimálisan összeegyeztetnem a különböző feladatokat, funkciókat, és az idővel úgy kell gazdálkodnom, hogy minden területen előre lehessen lépni. Itt a családra, az egészségre, a testmozgásra is gondolok a szakmai feladatok mellett.

Mivel tölti a szabadidejét?

Leginkább a gyermekeimmel. Ők még abban a korban vannak – nyolc és tizenhárom évesek –, mikor nagyon sok figyelmet és törődést igényelnek. Ők még nem azt várják, mikor mennek el otthonról a szülők. Számomra kihívás, hogy erre is megtaláljam az időt, viszont előnyt is jelent, mert segítenek elterelni a gondolataimat és elvonatkoztatni az egyetemi feladatoktól, történésektől.DSC_7194 V

Milyen a kapcsolata a hallgatókkal?

A hallgatókról alapvetően nagyon pozitív tapasztalataim vannak, és ezt most nem udvariasságból mondom. Emeltebb szintű tárgyakat tanítok, melyekhez a hallgatók már korábban elsajátították az alapokat. Egyre kevesebb azon hallgatók száma, akik ezzel a diszciplínával foglalkoznak, így akikkel én találkozom, „válogatott” társaságot képviselnek. Nincsenek sokan, ilyen értelemben pedig könnyű velük kölcsönösen előnyös viszonyt kialakítani. A doktori képzés keretei között számos doktorandusz is megfordult a kutatócsoportomban, egyfajta iskola alakult körülöttem. Ez szintén másfajta kapcsolat, sokkal intenzívebb, és büszke vagyok arra, hogy mostanra sok hallgatóm végzett szép eredménnyel, és kutatói pályán tudtak maradni.

Hogyan érdemes foglalkozni a diákokkal?

Nem könnyű kérdés, hiszen a diákok sem egyformák. Motivációban, képességben, hozzáállásban jelentősen különböznek egymástól. Mégis minél hamarabb ki kell alakítani azt a fajta kapcsolatot – ami az egyetemnek a lényege –, hogy bizonyos szintű személyes viszony alakuljon ki az oktatók és a hallgatók között. Az elején a létszám miatt nem olyan könnyű ezt megtenni, és az sem biztos, hogy a hallgatók fogékonyak rá, de érdemes megpróbálni. Ez a bizalom aztán segít a hallgatónak a nehézségek leküzdésében. Ez a méretű egyetem a maga vidékiségével nagy segítséget jelent. Tömegképzésben a személyes kapcsolat kialakítása sokkal nehezebb. Nálunk ez olyan adottság, lehetőség, amivel élni kell.

Tudósnevelésről mint olyanról lehet beszélni?

Tudóst nehéz nevelni, mert a tudósnál belülről kell jönnie a késztetésnek, ami őt a tudomány irányába tereli. Tudósképzés szerintem nem lehetséges. Annyit lehet tenni, hogy felébresztjük a hallgatókban a motivációt, amely a megismerés és az új dolgok iránt fogékonnyá teszi őket. Ezeket a készségeket lehet fejleszteni, hiszen a tudománynak ugyanúgy megvan a technikája, mint bármilyen más szakmának. Tudományra nem születünk, kőkemény munkával kell kifejleszteni. Meg kell tanulni, hogyan írjunk, legyenek ötleteink, lássuk meg az újat, és azokat a lehetőségeket, amelyekben eredményt lehet elérni. Ez mind fejlesztendő és magunkban kell kialakítani.

Tehát a tudós attitűdjéhez tartozik a bátorság az újhoz?

Mindenben van kockázat. Az életben általában van kockázat, a tudományban is van kockázat. Viszont a tudóshoz olyan készség is hozzátartozik, mint a kitartás. Nem szabad elkeseredni, a kudarcokat is tudni kell kezelni. Új területre merészkedve nagyobb annak a lehetősége, hogy esetleg nem sikerül az, amit elterveztünk. Rutin tevékenységekben sokkal nehezebb kudarcot elszenvedni, mint mondjuk a tudományban. Szerintem ez is segítségemre van a hétköznapokban, mert a kudarctűrő képességem elég magas szintű. Az embernek a pályája során volt alkalma kudarcokat elszenvedni és bármikor érhetik újabbak is. A tudományos képzés erre is irányul, hiszen a hallgatónak lehetősége van az oktatóitól ellesni ezeket a készségeket, hogy később maga is alkalmazni tudja.

Ezek szerint mára végképp megdől a tézis, miszerint a tudós magányos típus?

Azt hiszem, ez elég régi elképzelés. Ma már a tudományt nem is lehet magányosan művelni, hiszen annyira bonyolult lett a világ, hogy az új megismerése több tudós, illetve több tudományterület együttműködését igényli. Legfeljebb az elméleti tudományokban, mint például a matematika, képzelhető el, hogy egyedül lehet új eredményeket elérni. A többi tudományterületen nagyon komoly és sokszor akár nemzetközi szintű együttműködés szükséges a célok megvalósításához.

Ez a specifikálódás számlájára írható?

Igen, még egy adott területen belül is rendkívül differenciálódott a tudomány, de nemcsak a tudomány, hanem az élet általában. Viszont úgy látszik, a specializáció nagyon sok problémát okozott a világban, mert nem vettük észre, mit okoznak az éppen adott tevékenységek. Mindenhol lehet olyan példákat sorolni, amikor ez a fajta diszciplinaritás környezeti problémához, katasztrófához vagy változáshoz vezetett. Ezeket nem lehet kezelni ugyanolyan szűk tudományterületi felosztásban, mint amivel előidéztük őket. Úgy tűnik, mára a világ kezdi felismerni ezt, kezdi lebontani a tudományterületek közti határokat. Különböző szakemberek együttműködése kell egy-egy feladat a megoldásához, ugyanis a természet nem ismeri a határokat, ahogy a társadalom sem. Bonyolult a világ, minden mindennel összefügg, és ezt nem lehet egydimenziós szemlélettel kezelni.

Reál és humán területek összefogása is jelentőssé válik?

Nagyon nehéz már a humán és a reál tudományok között meghúzni a határvonalat, sőt véleményem szerint nem is szabad ilyen értelemben különbséget tenni. A problémák mindig komplexek és nem ismerik a tudományterületek határait. Nemcsak az egyes szakdiszciplínák között van áthallás, illetve átjárás. Minden tudományos eredménynek megvan a társadalmi vonatkozása, befolyásolhatja a társadalom szerveződését. Nemrég volt a vörösiszap-katasztrófa ötödik évfordulója, ami e szempontból is szemléletes példa. Hatása volt gazdasági, műszaki, geológiai, hidrológiai, társadalmi, pszichológiai, orvosi, szociológiai, kommunikációs és kulturális szemszögből is. Gyakorlatilag teljes spektrumot lefedő esemény volt, ami tipikusan mutatja, hogy a tudományterületek között együttműködésre, párbeszédre van szükség, hogy a problémákat meg lehessen oldani.

Mit mondana zárógondolatként?

Korábban is hallhatták tőlem, és most meggyőződéssel tudom mondani, hogy a Pannon Egyetem jó nevű, stabil intézmény, amelynek a felsőoktatás átalakításának viharában is sikerült erősödnie. Ezzel együtt elindultunk a minőségi oktatás és kutatás irányába. Büszkék lehetünk az eddigi eredményekre, de itt nem állhatunk meg. Tovább kell haladnunk ebben az irányban az oktatók és a hallgatók összefogásával. Nagyon sok múlik a hallgatókon, hiszen ők az ország különböző pontjaira kerülnek majd, vagy még messzebb, az országhatárokon túlra, és viselkedésükkel, szakmai tudásuk közvetítésével nagy mértékben meghatározzák az intézmény megítélését. Hosszútávon pedig ez az, ami igazán számít. Nem a rangsorok a fontosak, hanem az, hogy aki itt végez, hogyan állja meg a helyét. Együttműködésre van szükség, hogy ez az intézmény a jövőben is ilyen, vagy még jobb legyen.

Szalai Renáta