Motiváció és felkészültség kell a vegyészmérnökséghez – Interjú a Polinszky-díjas dr. Bartha Lászlóval

Polinszky-díjjal jutalmazták dr. Bartha László professzor emeritust még az előző naptári évben, a tudomány ünnepén. Dr. Bartha László a vegyészmérnök-képzésben folytat oktatói tevékenységet, szakmai pályáját a Veszprémi Vegyipari Egyetem Ásványolaj és Széntechnológiai Tanszékén kezdte meg, amelynek tanszékvezetője is volt 1999 és 2009 között. Elnyert díjáról, szakmájáról beszélgettem vele az interjú során.

DBP-1421

Számított erre a díjra?

Én nem számítottam rá, de örültem neki, mert részben ismertem a díj névadóját, Polinszky professzor urat, és én nagyra becsültem az ő tevékenységét és személyét is. Külön érdekesség és az egyetem múltjával összefüggő dolog, hogy ő itt sokáig volt rektor, és lényegében ő volt az is, aki az alapköveket lerakta. A múltban az egyetem elsősorban a vegyészmérnök-képzéssel foglalkozott. Itt alakult egy alapítvány, ami dicsőség a családnak, hogy ezt el tudták érni. Akik megkapták ezt a díjat, azok mind letettek valamit az asztalra a vegyészmérnöki tevékenységükkel vagy kutatásaikkal, ami alapján megérdemelték – remélem, hogy én is.

Hogyan kötött ki ennél a foglalkozásnál?

Nehezen kötöttem ki, mert sokáig nem tudtam dönteni. Sok minden érdekelt, a humán tudományok is, történelemből versenyt nyertem annak idején a gimnáziumban, régész akartam először lenni, sokat is olvastam fiatal koromban erről a területről. Aztán végül mégis a mérnöki tudományok izgattak jobban. Dönteni kellett, mert be kellett adni a jelentkezést. Előtte néhány nappal a kezembe került egy újság, amelyben megírták – az akkor még – Veszprémi Vegyipari Egyetemről, hogy Straub professzor úr valami 4-5,9-es tisztaságú anyagot állított elő, pontosan már nem is emlékszem, valami speciális radiokémiai technikával kinyert ritka fém volt. Ez megragadott engem: hogy ez egy ilyen egyetem, ahol ilyen világraszóló eredmények születnek – akkor próbáljuk meg ezt.  Jött egy ilyen váratlan dolog, ami eldöntötte, hogy ide kell jönnöm, és szerencsére fel is vettek.

És nem is csalódott, igaz?

Nem csalódtam. Már oktatóként a hallgatóknak mindig mondtam, hogy nagyon szerencsés emberek, mert egy olyan szakmát választottak, ami egy széleskörű, sokféle ismeretbázisra épül. Rugalmas, de mély természettudományos ismeretekre van szükség ahhoz, hogy ezt a szakmát sikerrel gyakorolják. Ugyanakkor mint mérnöki pálya a való élettel, a gyakorlattal is szoros kapcsolatban van. Itt az ember nemcsak azt az élményt tudja megélni, hogy valami érdekeset talál, hanem ezt az érdekeset fel is tudja használni. Tud alkotni valamit a gyakorlat számára, valami olyat, ami az emberiségnek vagy megkönnyíti az életét, vagy éppen megmenti azt, például amikor környezetvédelmi problémák megoldásában segít.

Tehát nagyon sokrétű tevékenységre ad lehetőséget ez a szak, és rugalmassá teszi a gondolkodást. Nem ragad le egy szűk kis területre és azt nagyon mélyen vizsgálja, hanem tanulmányozza a természeti törvényeket, főleg a kémiai vonatkozásokat, és ezekből von le olyan következtetéseket, amelyeket fel tud használni valaminek az előállítására.

Jó érzés, amikor az ember csinál egy projektet, részt vesz az alapkutatási részében, aztán az alkalmazott kutatási részében, majd ott van az üzemtervezésnél, tehát a technológia tervezésénél, végül pedig oda tud állni az üzem mellé, amit el tud indítani, és az működik. Valamit tett a többiekért, a társakért. Amit tanult, azt hasznosította valamiben.

Mit tud javasolni a hallgatóknak? Azt a tudást, amit megszereztek az egyetemen, hogyan tudják hasznosítani, hogy hasonló sikereket érjenek el? Mire kell odafigyelniük, hogy ténylegesen hasznos legyen a munkájuk?

Először is legyen motiváció: szeretni kell azt, amit csinálunk; ne egy nehezen elviselhető munka, hanem élmény legyen. Amikor valamit elkezdenek csinálni, az élményszerű dolog legyen, így az nem lesz nehéz, abban maximálisan fel tudják használni a képességeiket. Ha motiváltak, sokkal könnyebb.

Ezen a területen eléggé felkészültnek kell lenni. Itt nem kap az ember húsz éves korában Nobel-díjat. Sokféle tudást kell összerakni ahhoz, hogy ezen a területen alkotni lehessen valamit, és alaposan fel kell készülni.

Ez már az ember gyerekkorában kezd kialakulni: nem mindegy, hogy milyen nevelést kap, vagy milyen befolyást kap a felnőttektől, hogy kibontakozzon, hogy kiderüljön, hogy mi is érdekli őt tulajdonképpen. Ha valami nem érdekli, azt kár erőltetni. Csalódott emberré válna, és a tudáshiány meggátolná a jó teljesítményben. Minden embernek van valamilyen képessége. Ha ezt a képességet jól megtalálják együtt, ő meg a környezete, akkor ő sikeres, boldog ember lehet. De akire ráerőltetnek valamit, annak nem fog menni, az nem lesz boldog. Mindig csalódott, frusztrált lesz, hogy őt mindig lenézik, akadályozzák. Ez ott dől el, hogy hogyan nevelik az embert.

Lényeges dolog, amit az eddigi idő alatt sikerült megfigyelnem, hogy akik jók a szakmájukban, azok széleskörű érdeklődésűek voltak és sokat olvastak. Manapság nem olvasnak az emberek, csak néznek. Valahogy átalakult a világ egy vizuális kábítássá. Amikor az ember lát valamit, akkor, ha nagyon erős érzelem társul hozzá, megjegyzi, de ha nem, akkor nem hagy nyomot.

De mi sokat olvastunk, és az olvasás hirtelen egy másik világba csöppenti az embert. El tud menni a képzelet világába, vagy a valós történetbe próbálja magát belehelyezni. A képzelet során ha olvasok valamit, és megjelenik a történet képe előttem, lejátszódik egy film előttem. De ez nem egy olyan film, amit látok, hanem amit én kreálok. Ez a képzelet kezd valahogy kifogyni az emberekből: nem tudják képpé alakítani azt, amit olvasnak.

A mi szakmánkban is: ha nem látjuk azt magunk előtt, amit csinálni akarunk, például egy technológiát, akkor sohasem fogjuk tudni megcsinálni. Csak akkor tudjuk összerakni, ha megjelenik. De az erős képzelőerő magától nem alakul ki, ezt edzeni, gyakorolni kell. Tehát a felkészültség, tudatos gyakorlás, sok olvasás, ismeretek összegyűjtése kell, hogy összeálljon egy egységes tudássá.

Tehát valamilyen szinten hobbinak kell lennie a foglalkozásnak. Önnek megmaradt a történelem, a régészet hobbinak?

Régészeti tárgyú könyveket, cikkeket szívesen olvasok most is. A múltból sokat lehet tanulni. Ha valaki műszaki ember, akkor is érdekesek lehetnek a múlt kulturális értékei.

Bartha_fotoSzabóLBe tudná mutatni nekünk röviden a szakterületét, az ásványolaj- és széntechnológiát?

Szorosan kapcsolódik az energiaiparhoz ez a terület, sok anyag előállításával foglalkozik. A szénnel való foglalatosság régi dolog, a gőzgépeket is szénnel hajtották. Az ipari forradalomnak az egyik energiabázisa volt a szén. Aztán jött az olaj, amit már az ókorban is használtak különböző célokra, a gyógyszertől a hadiipari dolgokig. Amikor az autót feltalálták az 1800-as évek végén, akkor elindult a dicsőséges pályafutása részben a mobilizációnak, a gépgyártásban a motorok előállításának, részben pedig az ezt kiszolgáló energetikai résznek, tehát a különböző motorhajtó üzemanyagok és a kenőanyagok előállításának.

Volt egy kőkorszak, ez meg az olajkorszak volt. Most már egy kicsit másfelé helyeződik a hangsúly. Sajnos az emberiség a kőolaj nagy részét már elfüstölte, és egyre nehezebb újabb kőolajmezőket találni. Amíg még nem találunk jobbat, ami gazdaságosan előállítható és működtethető (főleg úgy, hogy szén-dioxidot lehetőleg ne bocsásson ki, mert az a másik problémát okozza a világban) addig még van egy átmeneti időszak, amikor még szükség van a kőolajra.

Sokféle részterületével foglalkoztam, ami igazából sikeres volt, azok a kenőanyag adalékanyagok voltak, amelyekben két olyan adaléküzem működik, ami ma is működik. Az egyik a kenőanyag-adalékokhoz tartozik, a másik pedig inkább a hűtő-kenőanyagokhoz. Ez azért eredményes, mert tulajdonképpen az első ilyen üzemet 1978-ban indítottuk be, tehát időtálló. Az, hogy ma is működik, az azt mutatja, hogy jó lépés volt. Aztán ez a terület kiterjedt, rájöttem, hogy adalékot sok mindenre lehet használni, és sokféle területen muszáj használni. Aztán jött a műanyag-adalékok területe, a környezetvédelemben használt különböző adalékok területe. A hasonló törvényszerűségek miatt az ismeretek egy részét át lehetett vinni máshova.

Melyik szabadalmára a legbüszkébb?

Talán az az adaléktípus, ami egy diszpergáló tulajdonságú adalék, amely az olajban keletkező öregedési termékeket, a kormot vagy a port nem hagyja kiülepedni, hanem benntartja az olajfázisban, aztán az olajcserénél ezek kikerülnek a rendszerből. Ezt az adalékot az egyik világcég fejlesztette ki.

Akkor voltunk fiatalok páran, akiknek ki volt adva ez az érdekes terület, hátha tudunk valamit kezdeni vele. Szerencsére az olajipari vállalatok támogatták a kutatásokat, jó partner volt ebben a magyar olajvállalat. Körül-belül hat év telt el, amíg mi meg tudtuk csinálni az első üzemi kísérletet, tehát gyorsak voltunk.

Európában a nagy cégeknek voltak hasonló üzemeik, de nem pontosan úgy gyártották az adalékot, ahogy mi. Európában akkor átálltak arra, hogy nem lehet klórtartalmú adalékot használni üzemanyagokban, mert a klórtartalmú gázok rákkeltőek, viszont abban az időben csak klóros technológiája volt Európának. Akkor innen kezdték vásárolni az adalékanyagot – például a Shell is –, a magyar olajvállalattól. Az elmaradást sikerült 10-15 év alatt behozni és eléjük kerülni ebben a fejlesztésben.

A sikerek önbizalmat is hoztak, megértettük, hogy nem kell félni attól, hogy mások valamit már jól megcsináltak. Keresni kell a megoldást, mert akár még meg is lehet előzni őket, ha van előremutató ötlet és bátorság. Ez az akkori olajipari cégben is megvolt.

Fotók: Dencs Bence