Regatta én így szeretlek

Sosem fogom elfelejteni az első albérletemet, ahol a szobatársam beköltözésemkor az egyetem régi hagyományairól mesélt. Többek között a VEN-nel és a egy bizonyos evezős versennyel kapcsolatos történeteit osztotta meg velem. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer ezt a fajta sportágat is ki fogom próbálni. Sajna mindig közbeszólt valami, így hat esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ellátogassak életem első regattás tornatermi edzésére. Idővel nemcsak oda, hanem a hajnali evezésekre, közös kondizásokra, illetve ergométerezni is eljártam. Aztán jött a decemberi maraton, februári felmérő és lassan de biztosan kezdett alakulni a csapat is. Az edzések sűrűsödtek, s ahogy teltek a napok, egyre jobban körvonalazódott, hogy mire vagyunk képesek.

Május 14-én, a tavaszi megszokott kellemes langyos időhöz képest, egy eléggé hűvös reggelre ébredtünk. A buszhoz mindenki pontosan érkezett, s az indulást követően az utolsó taktikai dolgokat is megbeszéltük. Keszthelyen már szinte egy emberként mozogtunk, hogy ha az időjárás közbeszólna, esetleg előbb is hajóba tudjunk szállni. Szerencsénkre a mi futamunk alatt még kibírta az eső, bár már nagyon lógott a lába. Nem tudom, hogy pozitívan hatott-e rám, a női illetve férfi senioraink győzelme, vagy csak egy hatalmas nyomásként nehezedett vállamra, de egyben biztos voltam, nekünk is mindenképp nyerni kell. Nemcsak magam miatt kell húznom, hanem a csapatért, az edzőért, a veszprémi szurkolókért. A rajthoz közeledvén milliószor elismételtem a technikai lépéseket magamban, a vízfogás helyzetétől kezdve, az evező vízből való kiemeléséig mindent, csak, hogy el ne hibázzam. A rajthoz való beállást, gyors korrigálás követte mindkét csapat részéről, majd a versenybíró felemelte a piros zászlót, s elindult a küzdelem. Hihetetlen érzés volt, hogy tizenegy ember egyszerre, ugyanazért a célért küzd. Az első ötszáz méteren még majdhogynem együtt volt a két hajó, de kormányosunknak és csapattársaimnak is köszönhetően a féltávot elhagyva, túl az ezredik méteren már szinte behozhatatlan előnyre tettünk szert. A harmadik ötszáz métert jelző bólyát elhagyva már tudtuk, itt már nem állíthat meg minket semmi és senki. Az addigi tempót diktálva haladtunk szépen a célt jelző két fehér bólyáig. Mikor az utolsó tíz csapást számolta a kormányosunk, s utolsóra átszakítottuk a képzeletbeli szalagot, hatalmas megkönnyebbülés és öröm lett úrrá rajtunk. Amit magunk sem hittünk volna, -ebben a pillanatban- valóra vált. Megnyertük. Zsibbadtan, elfáradtan, de annál boldogabban eveztünk a stég felé, ahol már bontották a pezsgőt. Kikötés előtt mindenki előtti tiszteletünket, evezőink égbe nyújtásával róttuk le.

Arra a kérdésre, hogy mi volt a titkunk, vagy, sajátos technikát alkalmaztunk-e, semmi különös válasszal nem tudok szolgálni. Egyszerűen a kitartásunk, az egész éves munkánk ilyen eredményes gyümölcsöt hozzot. Természetesen hatalmas köszönettel tartozunk Szentessy Balázsnak, aki nélkül soha sem lehettünk volna egy ilyen összetartó, felkészült csapat. Köszönet illeti a többi csapattagot, a tartalékosokat, szeretteinket, hogy bíztattak, hajnalok hajnalán keltettek, támogattak minket, hiszen ők is ugyanígy részesei a sikerünknek.

Az, hogy idén 3:1 arányban nyert a veszprémi kampusz, nem jelent semmit a jövőre nézve. Minden évben mennek el a csapatokból, s jönnek újoncok, akik kisebb vagy nagyobb sikerrel veszik majd az akadályokat. Mindenesetre, az elkövetkezendő egy évre kiváló felkészülést, és nagyon jó összetételű csapatot kívánok mind a keszthelyiek mind a veszprémiek számára. Hajrá Pannon Egyetem!

A Regattán készült képeket a http://www.vekep.hu-n tudjátok megtekinteni