“Stimmt?”

A Hegedűs a háztetőn című musical 1964-es new yorki debütálása óta, vagyis immár fél évszázada kápráztatja el, és hatja meg világszerte a közönséget. Ez az időtálló alkotás most Veszprémben, a Pannon Várszínház színpadán kel életre, Vándorfi László rendezésében.

Hegedűs1

Mivel a történet színhelye, Anatevka, egy ukrajnai, zsidók és oroszok lakta falu, a mostani ukrán helyzet ezüsttálcán kínálja a párhuzam lehetőségét, illetőleg az erre irányuló reflexióként való értelmezést. Az aktualizálást csak megerősíteni látszik a tény, hogy 2014 holocaust emlékév. Viszont azt nem lehet elfelejteni, hogy egy színházi évad terve, valamint a szervezés, és ütemezés, másképp szólva az előadásokkal kapcsolatos munka már jóval egy évad kezdete előtt megkezdődik. Egy évvel nyugodtan lehet számolni. Különösen igaz ez egy olyan produkció esetében, mint amilyen a Hegedűs a háztetőn. Ennek jogi, valamint financiális megalapozását nem lehet egyik napról a másikra elintézni, nem is beszélve az olyan járulékos „apróságokról”, mint amilyen a próbafolyamat. Mindezekből kiindulva, én nem aktualizálnám ennyire specifikusan az előadást, annak ellenére sem, hogy a produkció erősen magában hordja a társadalomkritikai élt. Ez az él azonban sokkal kortalanabb, és olyan problémákat érint, melyek meglátásom szerint túlmutatnak a jelenen.

Mindent egybevéve, az alkotásoknak meg kell hagyni az autonómiát, hogy önmaguk beszélhessenek önmagukról, mindenkihez személy szerint szólva.

Hegedűs6

De térjünk is rá végre a Pannon Várszínház előadásra!

Sólem Aléchem regényének szegény tejesembere, Tevje (Gazdag Tibor), a hagyományok embere, azonban észre kell vennie, hogy a világ tengelye bizony fordul, és változnak az idők. Az emberek megítélése koronként változhat, sokszor egyáltalán nem pozitív irányba, a generációk közti ellentétek szakadékokká mélyülhetnek, a vallás pedig egyre kevésbé képes létalapként funkcionálni. A Hegedűs a háztetőn olyan emberi problémákat feszeget, melyek az elfogadás, az összetartozás, a szeretet, a család, és hasonló, az emberséget magát érintő fogalmakkal írhatók körül. Természetesen mindez a 20. század elejének miliőjében, ismert dallamokba, humorral, és életszeretettel csomagolva tárul a színházba látogatók elé.

A produkció különlegessége, hogy a külföldön is méltán ismert Budapest Klezmer Band nem pusztán a zenét szolgáltatja, hanem maguk is aktívan részt vesznek a játékban, mintha a megjelenített közösség tagjai, Anatevka lakói lennének. Jelenlétük pezsdítő, és életszerűvé teszi az előadást.

A darab rengeteg kérdést tesz fel, rendkívüli érzékenységgel, melyek megfogalmazása gyakran oppozíciós dinamikával, vagyis ellentétek ábrázolása révén mutatkozik meg. Talán mindközül az egyik leginkább szembeszökő, a generációk közti különbség. Tevje, és felesége, Goldie (Pap Lívia), valamint a legtöbb falusi az úgynevezett régi, tradicionális világ képviselőiként lép fel, akik nem akarnak változtatni. Ilyen például Tevje legidősebb lányának, Cejtelnek (Telegdi Kamilla/Gőbölös Krisztina) egyik kérője, Lázár Wolf (Koscsisák András), az elrendezett esküvő kedvezményezettje, aki azért kaphatná meg a lányt, mert vagyonos. Ellentétben a szegény Mótellel (Molnár Ervin), aki viszont szereti a lányt, és akit a lány is viszont szeret. A tradíciókhoz való ragaszkodás szemléletes példája, hogy egy esküvő csaknem botrányba fullad, mert nő és férfi együtt táncol, vagy hogy az apa képes kitagadni a lányát, mert az nem kéri a családfő áldását, vagy jóváhagyását.

Hegedűs4

Ez a generációs probléma, a megszokás és a változás kettőssége az apa alakjában centralizálódik, akinek döntenie kell. Megszegi-e adott szavát, hogy a lányát boldogsághoz segítse? Elfogadja-e, hogy a lányai döntenek a sorsukról, és nem feltétlen kérik ki a véleményét? Az előadás csúcspontja számomra ebben a kérdéskörben, mikor Tevje felteszi magának, majd feleségének is a kérdést, hogy ha nem kötelezik rá, vajon hozzá megy-e. Ez az a pillanat, mikor Tevje kíváncsi lesz Goldi álláspontjára. A nő itt már nem alárendeltként jelenik meg, sokkal inkább egyenrangú féllé emelkedik. A szülők a már említett két pólus határmezsgyéjén mozognak, változásuk pedig fokról fokra következik be.

A másik két kiházasítandó lány történetszála hasonló kaliberű problémákat vet fel. Hódel (Porzsolt Éva/Kiss Barbara) a faluba érkező, haladó gondolkodású diákkal, Percsikkel (Keresztesi László) kerül kapcsolatba, akit a helyiek csak forradalmárként aposztrofálnak, és idegenként kezelnek. Hódelnek végül döntenie kell, hogy vállalja-e a szenvedést világmegváltó tervekkel bíró szerelméért, és elhagyja-e családját.

A saját és az idegen kontraszt legélesebben a harmadik lány, Chava (Staub Viktória) esetében éleződik ki a magánszféra, a család szintjén, hisz az apa azt már képtelen feldolgozni, hogy lánya egy orosz katonát, Fegykát (Szelle Dávid) válassza. Ezen kívül érdekes adalék, hogy míg Chava és Fegyka egymásra találnak, az orosz katonák az amúgy „zsidószimpatizáns” Csendbiztos (Kiss T. István) vezetésével Anatevka elhagyására kényszerítik, és zilálják szét a közösséget. Bár felvillan a lázadás, és az ellenállás gondolata, nem mennek bele a harcba. Hogy miért nem? Egyrészt az üldöztetésekkel terhes, biblikus zsidó sorssal való azonosulás okán, másrészt pedig azért, mert az élet mindennél értékesebb kincs. Az előadás fináléjában nézz a színészek szemébe, és meglátod, megérte-e.

Hegedűs5

Központi kérdés a vallással való kapcsolat, Isten mibenlétének kérdése. Tevje, amellett, hogy folyton az „Írás”-ra hivatkozik, végig alkudozik az Úrral. Nem kér milliókat, vagy kacsalábon forgó palotát, egész egyszerűen azt az egzisztenciális minimumot, ami mellett az élet élet lehet, nem puszta lét, és állandó küszködés. Ha belegondolunk, ez nem sok, és bizony ez sem adathat meg mindenkinek.

Anatevka alapvetően szegény, poros közeg, mégis felfedezhető a vagyonalapú betagozódás. Van pénzesebb lakos, és koldus is a szegények között. A pénz befolyásoló erejéről tanúskodik, hogy Tevje épp emiatt akarja Cejtelt az öreg mészároshoz adni, na meg azért a pozícióért, amit ez jelent, mert „ha valaki gazdag, soha nem fogják ostobának nevezni”. Legalább is szemtől szemben biztos nem.

A társadalomkritikai vonulathoz a falusiak állandó pletykálkodása is bőven hozzáad, mindamellett, hogy ez humorforrásként is kiválóan funkcionál. Mert bármennyire fajsúlyosak is a feltett kérdések, a humor, a tréfás, mégis markáns önirónia, és természetesen a fülbemászó dalok elmossák az éleket, és nevetve, dúdolva beszélhetünk ezekről a problémákról, melyekről igenis beszélni kell. A humoros megvalósításokhoz hozzátartoznak az előadásban felbukkanó finom áthallások. Csak hogy néhány példát említsek, ott van a kerítőnő, Jente (Egyed Brigitta), aki egy alkalommal a Hófehérkéből ismerős, almát adó boszorkány szakasztott mása, vagy a „Ha én gazdag lennék” nóta Gazdag Tibor szájába adva, vagy éppenséggel az az apróság, hogy az előadás koreográfusa, Krámer György az öreg, lassú mozgású Rabbit alakítja.

Hegedűs9

Nem tudok elmenni szó nélkül az álomjelenet mellett sem, ahol talán a legjobban szórakoztam az egész előadás folyamán, és csak utána gondoltam bele, hogy ott a darab alapkérdése öltött vizuális formát. Ebben a bizonyos jelenetben benne van a család, a hagyomány, az egzisztenciális mibenlét kérdése, ugyanakkor élet és halál találkozik. A síron túlról belátogató nagymama képe valljuk be, nem mindennapi látvány.

Számtalan dologra lehetne még kitérni, én ezek közül kettőt villantanék fel.

Az egyik, a színpadi tér, illetve a színpadi jelenlét. A díszletet (Kovács Yvette Alida munkája) a fa dominálja, és külön figyelmet érdemel a középpontba helyezett mozgatható szerkezet, ami véleményem szerint az idő, az élet megállíthatatlanságát szimbolizálja, középpontjában mégis egy stabil gyökerekkel rendelkező fa áll, mintegy a család metaforájaként. Mindezt a látványt remekül kiegészítik Justin Júlia jelmezei, amit a színészek meggyőzően töltenek meg ábrázolt karaktereikkel.

A másik a hegedűs. Ki ő? Miért van itt? Mit jelent ő ebben a világban? Tevje azt mondja, már az előadás elején, hogy „mindannyian hegedűsök vagyunk”, ugyanakkor hagyományok nélkül olyan ingatag is lenne az életük, mint hegedűs a háztetőn. Sokat gondolkoztam, mi lehet a megoldás, és arra jutottam, a hegedűs a remény megtestesítője, akinek dallamai imaként szállnak az ég felé. A végén pedig nem marad más, csak egy hegedűs a ház előtt.

Korábban azt írtam, a produkció az emberség, ezzel párhuzamosan pedig a társadalom és a mindennapok kérdéseivel egyaránt foglalkozik. Ezek közül ragadtam ki néhány számomra meghatározó, akár vezérgondolatnak is nevezhető elemet. Persze mindez csupán az én meglátásom. Számodra miről szólt az előadás?

 

Szalai Renáta

Fotó: Internet