Szívek, kövek, vízköpők

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, és végre el is jutottam odáig, hogy elolvassam. Persze voltak előzetes elképzeléseim róla, de nem éppen azt kaptam. Annál sokkal többet.

vizkopok

A szóban forgó kötet Andrew Davidson tollából származik és A vízköpő címet viseli. Nem állítanám róla, hogy fantasy, de azt sem, hogy nélkülöz minden misztikumot. A teljes valósághűség és a finom fikció határán mozog, és csakis az olvasótól függ, minek hiszi.

A történet egy autóbalesettel kezdődik, ahol a férfi főszereplőnk csaknem életét veszti a lángokban. Igen, kokainnal az ember vérében nem ildomos a volán mögé ülni. Hogy ki ő? A nevét ne kérdezd, mert nem tudom. Nem árulta el. Az életéről, hányattatott fiatalságáról és későbbi karrierjéről azonban beszámol, még ha ezek jelentőségét még nem is látja. A testileg és lelkileg is megcsonkított férfi az öngyilkosságra készül. Mindenét elvesztette, miért akarna tovább élni?

Aztán felbukkan Marianne Engel, a különös szobrásznő, aki vagy skizofrén és némiképp őrült, vagy valóban 700 éve tartó vezeklésen jár. Akárhogy legyen is, korokon és századokon átívelő történeteivel visszahozza az életbe a hitehagyott férfit, hogy aztán nekiadja az utolsó szívét. Hogy miről szólnak Marianne történetei? Egyetlen szóba sűrítve: a szerelemről. Arról az érzésről, ami nem ismer történelmi időt, sem vagyont, sem külsőt vagy származást, és előfordul, hogy nemeket sem. Mindenhol megtalálható a világon, legfeljebb más szavakkal nevezik meg. És mindezeken túl van egy történet, egy hihetetlen mese, melyben Marianne és ő a tizennegyedik században éltek és szerettek.

Ám ne gondoljátok, hogy a regény „habcsók”. A férfi én-elbeszélése nélkülözi az ábrándozást, sokkal inkább a kétkedés és a cinizmus jellemzi, ráadásul Marianne történetei sem burkolóznak rózsaszín ködbe. A szerelmet sokkal életközelibb módon ragadja meg. Erről többet nem is mondanék, mert – ahogy főhősünk is fogalmaz – aki azt hiszi, le tudja írni a szerelmet, az valójában semmit nem tud róla.

A könyvet itt-ott számomra kedves kiszólások törik meg, különös hangulatot keltve az olvasóban. Tabuk nélkül beszél drogfüggőségről, hitről és hitetlenségről, néhol szexualitásról, az újrakezdés nehézségeiről, áldozatokról és az emberré válásról. Az egész olyan érzés, mintha egyenesen Neked mondaná, semmit sem titkolva vagy szépítve.

És ott a kígyó a gerincben. A kígyó, ami mindannyiunkban ott lapul, hisz nekünk is vannak olyan dolgaink, hibáink, amikkel előbb-utóbb szembe kell néznünk és le kell győznünk. Ez pedig egyáltalán nem könnyű.

Számomra külön érdeme a könyvnek az a kulturális sokszínűség, ami térhez jut. Mindezt anélkül, hogy az egyik értékesebbnek tűnne, mint a másik. És ugyanez elmondható a tudományokról. Számos irodalmi és történelmi utalás mellett az író a reáltudományosságot is meggyőzően építette be történetébe.

Ez a regény az ellentétek regénye, melyek mégis jól megférnek egymás mellett és kiegészítik egymást. A férfi hűvös, logikus és hitetlen. A nő melegszívű, néha érthetetlen és hívő. A történet alatt röhögőgörcstől a döbbent könnyekig bármi megjelenhet az arcunkon.

De mi van a vízköpőkkel? Úgy készülnek, ahogy a homok lepereg a homokórában: sebesen, megállíthatatlanul, és ha az utolsó is alakot ölt…

Fotó: Internet