„Az élsportolók is úgy szeretik abbahagyni, hogy van egy kis levezetés” – Interjú Szombathy Gyulával

A Jászai Mari-díjas színművész pályáját a szolnoki Szigligeti Színházban kezdte, de volt a Vígszínház, a Radnóti Színház és a Thália Színház tagja is. Az utóbbiban három évet játszott, viszont tavaly visszamondta a szerepeit. Azóta a Veszprémi Petőfi Színházban játszik, ahol a jelenleg is futó Brecht-darabban, a Kurázsi mamában alakítja a szakács szerepét. Emellett a Csak színház és más semmi című magyar sorozatban is láthatjuk, amelyben Albert karakterét formázza meg. Előadás előtt, a Petőfi Színházban sikerült beszélgetnem vele.

kurazsimama0437

Az első és legfontosabb kérdésem: hogy érzi magát a Művész úr?

Egyre jobban vagyok, nyáron operáltak, nem volt könnyű időszak. Várom a tavaszt, ez a hó már rettenetes. Kocsival járok be Balatonalmádiból, de még annyira nem ismerem az utat, így korán el kell indulnom, nagyon félek hóban vezetni.

Hogy érzi magát Veszprémben?

Jól, nagyon kedvesek a kollégák, bár már majdnem mindenkit ismertem. Fiatal koromban is sokat jártam ide, hiszen hatalmas színészóriások voltak itt, mint Meszlényi Jutka vagy Csomós Mari.

Ahogy itt a neveket sorolta, eszembe jutott, hogy tud-e esetleg mondani olyan „nagy találkozást”, amely valamiért meghatározó volt az ön számára?

Rengeteget. Amikor a főiskolára jelentkeztem, akkor Sinkovits Imrét kerestem meg, hozzá kerültem egy gyártásvezető révén, ő mutatott be neki. Később nagyon jóban lettünk Imrével, és megmondta őszintén, hogy nem nagyon emlékezett rám. Ez nyilván az én számomra volt érdekes, hogy nem tud sok mindent megállapítani egy kezdő színészről, miközben előadása van.

Előadás szünetében fogadta önt?

Igen, behívott a Nemzetibe, hogy menjek be egy verset elmondani neki, két jelenet között. Számomra lehengerlő élmény volt.

És mit tanácsolt?

Azt, hogy jól van, próbáljam meg.

Egyébként ön olyan típus, aki felnéz az emberekre?

Én mindig. Mióta az eszemet tudom, mindig színész szerettem volna lenni, és nagyon tisztelem a kollégáimat. Akit elfogadok az én ízlésem szerint emberileg, szakmailag, arra fölnézek, még akkor is, ha fiatalabb.

Ilyenkor a színész, akarva-akaratlanul, elkezdi őket „utánozni”?

Én nem gondolom, hogy utánoztam volna bárkit is. A főiskolán van egy időszak, amikor kirajzolódik az ember egyénisége – persze hatással voltak rám a színészek –, de önmagunkat kellett megtalálnunk a játékban.

Említette, hogy mindig színész akart lenni. Mi lett volna, ha nem válik azzá?

Elsőre nem vettek fel a főiskolára, és akkor egy évig a tanítóképzőbe jártam. Valószínűnek tartom, hogy ha nem sikerült volna a színészet, akkor a pedagógiai pályát választottam volna. A vágy és a törekvés nagy volt, így másodjára sikerült. De az első próbálkozás után nagyon el voltam keseredve.

Hitt magában?

Hittem, de azért nem voltam túlzottan elragadtatva magamtól. Sokszor mást képzeltem magamban versmondásnál, mint amit ki kellett volna fejezni. Pedig belül hallottam, hogyan kellene jól mondani, de ezt is meg kellett tanulni. Önbizalmam – mégis azt mondom – volt, annak a hiánya csak később alakul ki.

Mitől? Esetleg kevesebb a szerep?

Nem, azzal szerencsére soha nem volt baj. Inkább magammal voltam elégedetlen.

Tehát negatív visszajelzéseket nem kapott, csak önmagában alakult ki egy ilyen kép?

Amikor már kialakul az ember személyisége, akkor pontosan érzi azt, hogy most az adott darabban őszinte volt-e vagy nem. Én azért is hagytam abba, mert megfogadtam, hogy hetven év felett nem játszom. Nem akarom megélni, hogy azt mondják: „nahát, szegény, mit keres még ott”? Úgy gondoltam, lesz bennem annyi erő, hogy abbahagyjam.

kurazsimama0724

A Thália Színházban visszamondta az előadásait. Ennyi idő után azért gondolom nehéz volt ezt kimondani.

Nem. Almádiba is azért költöztem, mert akkor már nem akartam játszani. De az élsportolók is szeretik úgy abbahagyni, hogy van egy kis levezetés.

Ott van a Csak színház és más semmi című magyar sorozat. Ehhez hogy áll?

Az más. A filmezés az másfajta megterhelés. Most kezdődik el a harmadik évad (már el is kezdődött – a szerző megjegyzése), már be van tervezve, hogy megnézem.

Meg szokta nézni?

Hát hogyne! Az összes felvételemet megőrzöm.

Azért, hogy kielemezze?

Egyáltalán nem. Egy forgatás során az ember csak a saját jeleneteit látja, és fogalma sincs, hogy a másik mit csinál.

Teljesen el tud vonatkoztatni attól, hogy Ön ott van?

Hát hogyne!

Ez ritka, sokan nem tudnak…

Vagy csak azt mondják.

Ennyi idő után még mindig ugyanazzal az érzéssel megy fel a színpadra?

Ahogy öregszik az ember, egyre több hibalehetőséget lát. Nekem idő kell, amíg rá tudok hangolódni az előadásra, különösen akkor, amikor mindennap mást játszottunk, akkor azt újra át kellett vennem. Azért is jártam be mindig korán a színházba, hülyének is tartottak miatta sokáig. Ma is így van, csak ma már nem érdekel. Ez már így marad, de mindent végig kell gondolni. Elég egy picit téveszteni benne, már megette a fene. És ahogy öregszik az ember, egyre jobban érzi ennek a felelősségét. Mások lesznek a problémák is az életkorból adódóan.

De az előadás végén a taps egy kicsit egyensúlyba helyezi a mércét?

Előadás után már a kutya sem beszél róla.

Ez nem igaz…

Dehogynem. Nincsenek, soha nem is voltak nagy illúzióim ezzel kapcsolatban. Legalábbis ha a nagy általánosságot nézzük.

Most a Kurázsi mamában játszik. Szereti Brechtet?

Nem. Soha nem is szerettem. Amikor pályakezdő voltam, akkor sokat játszottunk Brechtet, persze tele elidegenítő effektusokkal. Ott ültek a nézők, szegények voltak, a háború után nem volt semmijük, mi meg idegenítettünk meg jól beolvastunk nekik. Ültek a szegényes ruháikban, mi pedig őket pukkasztottuk. Most kellene Brechtet játszani, csak most meg alig mernek…

Foglalkozik közélettel, politikával?

Igen, kénytelen vagyok, mivel ebben az országban élek, és érdekel a gyermekeim, az unokáim sorsa.

Van az életében olyan tevékenység, ami abszolút kikapcsolja?

Rendezgetem a régi felvételeimet. Úgy akarom itt hagyni dolgokat, hogy rendszerezve vannak. Színdarabok, cikkek, képek, onnantól kezdve, hogy az első megjelent. Rendben szeretnék itt hagyni mindent. Mással is foglalkoznék, csak ülni a kertben, és nézni a tájat… nekem ezek kimaradtak.

Mik azok a dolgok, amelyek kimaradtak az életéből, amelyeket a siker „árának” tekinthetünk a pályájáért hozott áldozatnak?

Nem tudnék ilyet mondani, mert hát élni éltem én, csak nagyon gyorsan, nagyon belterjesen. Már nem éri meg, nem akarok pénzt keresni, nem akarok a családomtól messze lenni, nem akarok félni többet a hóban…

Még egy témát beszéljünk meg, ha szabad. Amikor megkérdezte, hogy miről lesz szó az interjúban, én mondtam, hogy a pályájáról, és összességében a Művész úrról. Erre ön nevetett, és azt mondta: „Jajjj”. Miért? Unja?

Nem szeretek magamról beszélni, nem tartom magam érdekesnek.

Nem elég, hogy mi annak gondoljuk? Egy átlagos ember kíváncsi arra, hogy a művészemberek hogyan gondolkoznak, hogyan élnek.

Talán lehet, hogy jobb, ha nem tudják. Sok olyan dolog van, ami az „átlagembernek” nem biztos, hogy szimpatikus lenne…

Fotók: Veszprémi Petőfi Színház