Történet egy hol volt egyetemi óvodáról

Igen, jól olvassátok: egyetemi óvoda, ami persze nem egyetemi szintű óvodásképzést jelentett, félreértés ne essék. A ’90-es évek elejéig azonban valóban működött egyetemi óvoda. Ti tudtátok?

DSC_1383 V

A gyerekszáj a maga naiv éleslátásával mindig jóleső mosolyra fakaszt. Gáncs Lajosné Zsuzsának, az egykori egyetemi óvoda utolsó vezetőjének, valamint akkori kolléganőjének, Tunner Jenőné Aninak pedig jó néhány története van, melyekből ízelítőt adtak beszélgetésünk során.

Szerintetek mit válaszol egy ló jelmezbe bújt ovis, akit felkérnek táncolni? Mi sem egyértelműbb: „Megpróbálok két lábra állni.”
Az óvoda történelemkönyvét és fényképalbumát lapozgatva láthatjuk, hogy ez az intézmény 1950 és 1994 között működött. Nem csupán egy épületben, hanem több önálló, környező családi házban rendezkedtek be. Mai füllel talán szokatlanul hangzik mindez, de igazán családias légkört teremtettek. „Otthon volt. Lehet, hogy a környezet is ezt sugallta, maga a miliő, a gyerekek és a dolgozók is jól érezték magukat” – mesélte Gáncs Lajosné a fénykorában hat csoportot és a bölcsődét is egyesítő szervezetről.image3012

Az óvoda több szempontból is szimbiózisban élt az egyetemmel. A szülők biztonságban és magukhoz közel tudhatták a porontyokat, akik ruhákat, ágyneműt és tisztasági csomagot kaptak az ellátás mellett, amit nem mellesleg saját konyhán, a mostani könyvesbolt helyén készítettek. Kirándultak, ahová lehetett, és nem telt el ünnep ünneplés nélkül. „Az egyetem járult hozzá ezekhez is, de a szülőknek is kellett bizonyos kvótát fizetni, viszont így is nagy segítség volt.” Zsuzsa és Ani jó szívvel emlékeztek vissza a testnevelési intézet oktatójára, Győri tanár úrra is. Az ő jóvoltából az ovisok megszállhatták a tornatermet, ő pedig levezényelte a tornafoglalkozásokat, miközben azt kutatta, hogy a mozgás milyen kapcsolatban van a gyerekek testi-szellemi fejlődésével.

De nem volt mindig minden cukorból, sokszor és sokféle nehézséget kellett átvészelni, amikor, mint mondta az ex-vezető, „a sarkamra kellett állni.”. A gyerekek és a feladat szeretete azonban összekötötte a kollégákat, akik a mai napig tartják a kapcsolatot. „Még most is tudunk veszekedni” – mondták nevetve, ahogy régi ismerősök, barátok között szokás. Az egykori ovisokkal pedig az egyetem falai között sétálva most is találkozhatunk – oktatóként vagy dolgozóként.image3061

Ám semmi sem tart örökké. Mindketten szomorúan emlékeztek vissza az óvoda végnapjaira. Nem pusztán azért, mert kihúzták a lábuk alól a talajt és be kellett zárni, hanem amiatt is, amit ez a tény okozott. A létbizonytalanság velejárója a versenyhelyzet, ami megrontja a kollegiális és emberi kapcsolatokat. Ez sajnos törvényszerű, és ez történt akkor is, hiába volt biztos, mi fog következni. Tehettek bármit, próbálhattak bármit, az addigi közösség és egység foszladozni kezdett, holott a bezárás elkerülhetetlen kormánydöntés volt. „De most már csak a szépre emlékezünk” – mondták.

„A politika hozott össze bennünket, és az is választott szét miket” – mondta elmenőben keserűen Zsuzsa néni. Miközben fejtegetem a mondatot követő keserédes mosolyának jelentését, kezembe akad egy tervezet a munkahelyi bölcsődék és óvodák létrehozására irányuló kezdeményezésről. Egyszer volt, hol nem volt… s lehet ez akár végtelen történet is.image3044