Varró Dániel és a troll…

Varró Dániel költőt március 19-én este a királynék városában köszönthette minden irodalomkedvelő. Az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Kisfaludy termében lebonyolított kerekasztal-beszélgetésre az általam vártnál nagyobb volt az érdeklődés, és szintén meglepett, hogy főként fiatalok ültek a közönség soraiban. Nézzük, milyen az, amikor egy költőtől még van lehetőségünk kérdezni…

varro2

…na nem mintha Varró Dániel már olyan idős lenne, csak számos interjúban kifejtette, hogy többek között azért lehet a költők között egyedi, mert – bár elérte a negyvenet – ahogy egyik versében fogalmaz: „csatában mégsem hulltam el”. Hogyha magamból indulok ki, azt gondolom, hogy egy versszerető ember számos kérdést feltenne kedvenc költőjének. Gondoljunk bele, például József Attilához mennyi kérdésünk lenne… Nos, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Varró Dániellel – minden kedves olvasó – egy korban él, így hát kérdezhettünk tőle.

Hornok Máté egyetemi hallgató fejéből pattant ki az ötlet, hogy meg kellene hívni a pezsgő egyetemi városba a költőt, és végül a TDK Műhely támogatásával valósulhatott meg az esemény. A beszélgetést egyrészt dr. Kovács Gábor, egyetemi adjunktus vezette, másfelől pedig egy kedves gesztusnak köszönhetően – vagyis, hogy az egyetemi hallgatók részéről is kérdezhessen valaki – én lettem a másik kérdező.

Érdekelt Varró Dániel, mint költő, mint ember; érdekeltek a verseinek körülményei, a személyes kötődése a műveihez, vagy például az új kötetének címadó meséje kapcsán – A szomjas troll –, hogy Varró személyében mennyi lelhető fel ebből a „trollságból”. Érdekelt a gondolata arról, hogy szerinte van-e ma egy költőnek felelőssége, és ha van, akkor milyen mértékben? Kell-e irányt mutatni az embereknek? Ezen felsoroltak nagy részéről szó esett az este – de annak a jóleső idegességnek köszönhetően, melyet az váltott ki, hogy közönség előtt még soha életemben nem kérdeztem –, amint kiléptem a könyvtár épületéből, Varró Dániel válaszait egyszerűen elfelejtettem. Így hát ezekről nem is szólok, hanem folytatom életem első – ámbár remélem, nem az utolsó – kerekasztalbeszélgetésének emléktöredékét.

Ha egy beszélgetés erejéig művészemberrel hoz össze a sors, nyilvánvaló, hogy életéből, munkásságából, amennyire csak tudok, felkészülök. De természetesen mindig akadnak olyan szituációk, problémák, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Ilyen például a késés. A Varró-est öt órára volt kiírva, én természetesen már négy órakor ott toporogtam a teremben, hogy otthonossá „tegyem” magamnak a teret, de nem tudtam, a költő hogy áll ezekkel a dolgokkal. Az est első örömteli pillanata tehát az volt, amikor Varró belépett a terembe, pontosan húsz perccel a kezdés előtt. Rögtön szimpatikus volt.

varro1

Kovács Gábor tanár úrral azt a kérdésfeltevési tervet gondoltuk ki, hogy Ő – mint az irodalomhoz értő ember – tenné fel a költészetről szóló, főként poétikai kérdéseket, míg én inkább a könnyedebb, bulvárszerűeket. Féltem, hogy a kettő hogyan tud majd egy egységgé összeállni, de a visszajelzések alapján elmondhatom, hogy működött a dolog. Varró komolyan vette a kérdéseinket, és humoros megnyilvánulásai pedig oldották a hangulatot. Így történhetett az is, hogy a végén a közönségből számos kérdés került elő, tehát kialakult egy biztonságos környezet, ahol az emberek mertek kérdezni.

A végén a költő dedikálta a „rajongók” otthonról bepakolt Varró-könyveit, amelyekből – csakugyan örömmel láttam –, sok volt. És ha már vég, akkor hadd köszönjem meg dr. András Ferenc tanár úrnak, hogy segített a kérdéseim végleges letisztázásában. Remélem, hogy aki részt vett a beszélgetésen, annak legalább akkora élmény volt az este, mint nekem.