Vírus… Pánik – ahogyan ez a helyzet engem és minket érint

A sajtó manapság mással sem foglalkozik, mint a koronavírussal összefüggésbe hozható megbetegedésekkel, karanténba zárással. Továbbá a lehetséges következményekkel, ígéretesnek és kevésbé ígéretesnek tűnő gyógymódokkal, megelőzési útmutatásokkal. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy a legtöbb hír inkább pánikkeltésre való, mintsem tájékoztatásra.

A pánikhangulat előidézése sosem célravezető; olyan viselkedésformákat válthat ki az emberekből, ami felülír mindent, amit a józanész diktálna. Ha ezt nemzetközi szintre emeljük, akkor beláthatatlan következményekkel járhat egy-egy tömeg, nemzet hisztérikus magatartása, s ott már nemcsak a boltok kifosztásáról lenne szó, hanem akár bizonyos nációk megbélyegzéséről is.

Kell-e foglalkoznunk Vele?

Mindenképpen! Még akkor is, ha – remélhetőleg a nem olyan távoli jövőben – magunk mögött tudjuk a SARS-CoV-2 humán koronavírus okozta COVID-19 betegséget.

A vírus a mindennapjaink szerves részévé vált. Egyik kollégám Madridba készült március végén egy futballmeccsre, mondanom sem kell, hogy lefújták az eseményt, így hoppon maradt. A másik munkatársam az évre betervezett sporteseményeiről kénytelen lemondani; a harmadik a római útja után kéthetes házi karanténba kényszerült; a negyediknek pedig bizonytalan a munkába történő bejárása (Szlovákiából). Mi is kétkedve nézünk a jövő felé, hiszen több nyaralásunk is a vírus terjedésén, megfékezésén áll vagy bukik. Ám, ami igazán sajnálatos, hogy eljutottunk arra a pontra, hogy már nem csak a szépen eltervezett nyaralásaink, eseményeink kerültek veszélybe; hanem a személyes életterünk, ne adj Isten, a megélhetésünk is.

Utaztunk már a vírus kitörése óta. Januárban Szicíliában töltöttünk pár napot, március közepén pedig Angliában. Érdekes módon az utóbbiban nincs olyan pánikhangulat, mint idehaza, pedig a fertőzöttek száma még ott is negyvenszeres. Valószínűleg ez az útjára talált vírus mindenkihez elér, csak nem mindegy mikor. A világ jelenleg arra törekszik (ahol tényleg megoldást keresnek, és nem pánikot szítanak), hogy ne legyenek tömeges megbetegedések. Ha megtelnek a kórházak koronavírusos betegekkel, még ha nem is a súlyosabb fajtából, akkor kevesebb erő, energia és figyelem fordul a többi betegre, tehát könnyen meghalhatnak olyan emberek a koronavírus következtében; akiknek semmi közük hozzá, nem fertőzöttek.

Félek-e Tőle?

Azt kell mondanom, teljes őszinteséggel, hogy magától a betegségtől: NEM. Írom ezt úgy, hogy hotelban dolgozom, sok nációval találkozom nap, mint nap; a férjem pedig a bécsi reptér – napi szinten ingázó – alkalmazottja. Tudom, hogy túl leszünk ezen, s minden ugyanúgy folytatódhat, ahogy eddig.

De addig is: sokféle szempontból bizonytalanná vált az életünk. Mint, ahogy ti is jól tudjátok, a március 11-én kiadott rektori és kancellári közös utasítás értelmében a Pannon Egyetemet részünkre jó ideig „lezárták”. A saját és a férjem munkahelyemén pedig megszorítások várhatók. Azt kell mondanom, hogy ezek miatt igenis ideges vagyok, folyamatosan olyan kérdések járnak a fejemben, hogy mennyi lesz az annyi – a fizetéseink terén, ki kell-e vennünk kötelezően a szabadságunkat stb.

Nem vagyok tudós, csupán annyit tudok tenni, hogy higgadtan várom, hogy lecsendesedjenek a kedélyek, s elüljön a dolog, lehessen kezelni a betegeket, s megelőzni, hogy elkapják további emberek. Ez Kínában többé-kevésbé már bekövetkezett. Tudom, hogy rám nincs túl nagy veszéllyel a vírus, viszont a munkahelyem, a turizmus, jelentős károkat szenved és fog is szenvedni. A férjemmel jelenleg azt sem tudjuk biztosan, hogy a hazaútjai hogy fognak alakulni; csak bizakodunk, hogy nem választ el ez a kényszerű helyzet minket – rövidebb időre sem. Mást, valljuk be, nem is tehetünk! A személyi szabadságunktól foszt meg minket ez a vírus, s ez felettébb frusztráló. Reméljük a legjobbakat!

Fotók: Alka Tímea, Pixabay