Mi egy csapat vagyunk

Dr. Kristóf Jánossal, az Analitikai Kémia Tanszék nemrég Szent-Györgyi Albert Díjjal kitüntetett vezetőjével, oktatójával beszélgettünk. Erről, és szakmai tevékenységéről kérdeztük.

Meséljen az egyetemi éveiről, hol tanult és végzett?

1969-ben váltam hallgatójává az akkori Veszprémi Vegyipari Egyetemnek. Nevezetes évfolyam volt a miénk, mert 3 év után üzemmérnöki oklevelet kaptunk, és a 200 fős évfolyamból ötvenhatan mehettünk tovább a „második fokozat”-ra. Ez a szisztéma 13 évig élt, de nem volt életképes; 3 év alatt nem lehet piacképes mérnökdiplomát szerezni. A Rektori Konferencia Bologna Bizottságában többek között erre való hivatkozással sikerült elérnünk, hogy a műszaki területen 7 féléves legyen az alapképzés. Az egyetemi évek így indultak, és amikor 1974-ben végeztem, egészen váratlanul – az utolsó napon – kaptam egy tanársegédi állást az Analitikai Kémiai Tanszéken. Azóta is ez a tanszék a munkahelyem.

Miben látja a legnagyobb különbséget a régi és a mostani egyetemi rendszer között?

A mi időnkben minden tíz érettségizettből egy került be a felsőoktatásba. Akkor a minőség, az átlagszínvonal sokkal magasabb volt. Nekünk 44 óránk volt egy héten, szombat délután volt vége az oktatásnak, és utána jöttek a közösségi programok; csak kéthavonta utaztunk haza. Sokkal homogénebb volt az oktatás, hiszen csak egy szak volt: a vegyészmérnöki. Nagyjából 800 hallgató volt az egyetemen, és fele ennyi oktató. Mindenki ismert mindenkit, ezért ez egy nagyon erős, összetartó közösség volt, családias légkör uralkodott. Nagy eredménynek tartom, hogy ezt a bensőséges hallgató-oktató viszonyt – annak ellenére, hogy több mint 100 szakon nagyjából 10 ezer hallgatónk van – a mai napig sikerült megőriznünk. Ettől vagyunk mások, mint a többi 71 intézmény, illetve attól, hogy a „veszprémi szellem”, az állandó megújulásra, innovációra való törekvés, az alapító atyák lendülete, szellemisége továbbra is bennünk él.

Nemrég Szent-Györgyi Albert Díjat vehetett át. Milyen érzés, amikor ily módon ismerik el a munkásságát?

A díj a felsőoktatás területén nemzetközi szinten elismert oktató-kutató tevékenységért adható. Ehhez több évtizedes kitartó munkára van szükség. Az elmúlt 10 év életem legmunkásabb időszaka volt: közel 10 évig voltam oktatási és akkreditációs rektor helyettes. Ez az időszak egybeesett a Bologna-rendszerű képzésre való áttéréssel, az új típusú intézményi akkreditáció lebonyolításával, az alap- és mesterszakok, valamint a doktori iskolák akkreditációjával. Ezen feladatok megoldása során megtapasztaltam, hogy a vezető oktatóktól a rektori szintig az egyetem rendkívül tehetséges, felkészült, kooperatív kollégákkal rendelkezik. Ezért optimista vagyok az intézmény jövőjét illetően. Közben a „szakmai frontot” is tartani kellett, mert a mi területünkön a sikeres pályázatokhoz nemzetközi szintű eredményesség szükséges. Büszke vagyok arra, hogy 11 nemzetközi folyóirat felkért bírálója lehetek. Ez sok munka, de nagy előny, hogy fél-egy évvel a publikációk megjelenése előtt már tudom, milyen újdonságok születtek a szakmában. Nagyon jó érzés volt számomra, hogy a pécsi egyetemről egy volt veszprémi kollégát is ott találtam a díjazottak között.

Az oktatáson kívül milyen más szakmai munkái vannak?

Az elmúlt 20 évben 5 alkalommal voltam 3 hónapnál hosszabb ideig vendégprofesszor külföldi egyetemeken. Ez máig élő szakmai kapcsolatokat eredményezett, melyeket két –összességében 2.4 milliárd forint támogatási összegű TÁMOP projekt szakmai vezetőjeként rendkívül sikeresen tudtam hasznosítani. Az elnyert támogatáson, a megújuló műszerparkon túl a két nagy pályázat legnagyobb eredményének azt tartom, hogy kooperációra kényszerítette a kollégákat (az „Élhetőbb környezet, egészségesebb ember” projektben több mint 100, a „Mobilitás és környezet” projektben több mint 300 oktató-kutató vesz részt). Csak felkészült, nagy létszámú kutatói team-ek számíthatnak nagyobb összegű pályázati támogatásra a jövőben. Ezen kívül a „Mobilitás” projekt (mely a Széchenyi Egyetemmel közösen kerül megvalósításra) azt igazolta, hogy intézményi integráció nélkül is lehet sikeres szakmai együttműködés eltérő profilú, struktúrájú, eltérő hagyományokkal és prioritásokkal rendelkező felsőoktatási intézmények között.

Van e valamilyen emlékezetes kémiai kísérlete?

A legszívesebben a vietnámi kollégákkal együtt elvégzett laborokra gondolok. A legkomikusabb eset az volt, amikor Hoc barátunk nem emlékezett rá, hogy tett-e kénsavat a szulfonáló elegybe. Megfogadva a laborvezető (Bencze professzor) tanácsát, jó fél óráig nézegette a lombikot a lámpa alatt, de nem látott benne kénsav molekulát…

Ha marad szabadideje, azt mivel tölti?

Nagyon kevés marad. 16 évvel ezelőtt vettünk egy összedőlés előtt álló parasztházat innen 15 km-re, egy kis faluban. Annak a helyreállításával foglalkozom; építek, barkácsolok, kertészkedek: ez kitűnő lehetőség a kikapcsolódásra.

Milyen a kapcsolata a hallgatókkal, üzenne nekik valamit?

Egy egyetemet elsősorban a benne élő – hallgatókból és oktatókból álló – emberi közösség alkotó ereje, szellemisége, csapatmunkája tesz sikeres intézménnyé. A magyar lélek mellérendelő. Az egyetem elismertsége, sikere véleményem szerint elsősorban a családias légkörnek, a mellérendelő oktató – hallgató viszonynak köszönhető. Hallgatóink sikere egyben oktatómunkánk elismerése is. Bár rektorhelyettesként sok konfliktusom volt a hallgatókkal a szabályzatok „felpuhítása” miatt, a HÖK által adományozott Méray László-díj (melyet minden kitüntetésnél fontosabbnak tartok) azt igazolta számomra, hogy szerintük is ugyanabban a hajóban vagyunk, s érdekeink közösek. Az egyetemen töltött idő az egyéni építkezés évei. Azt üzenem nekik, hogy az életben sikereket – legalább is hosszabb távon – csak kemény, becsületes munkával lehet elérni, a tehetség önmagában még nem elég. A diploma az értelmiségi lét előfeltétele, de értelmiségi csak abból lesz, aki közösséget tud építeni, és kultúrát tud teremteni maga körül.