21.10.16.

-Gyerünk, kelj már fel! Mennünk kell! Hallod!? Nincs már sok időnk!
Asiyát nem nagyon érdekelték barátnője szavai. Morgott egyet és fejére húzta kis pokrócát, amit tegnap kapott egy nagyon kedves fehérsapkástól. Nem ismerte őt, mégis vakon megbízott benne. Talán mert ő is fáradt volt és meggyötört, mint mindenki más. Az ismeretlen ember valami szokatlan, idegen nyelven beszélt, nem szír volt az, biztos. A tanáruk azt mesélte nekik, hogy ők amerikaiak, és valami UNICEF küldi őket, hogy segítsenek. Asiya sokat olvasott régen és imádott iskolába járni, ott találkozott Zafiráhval is, bár azok az idők már rég elmúltak.

-Na, induljunk! Ne csináld ezt!-suttogta Zafirah egyre erőszakosabban, majd hirtelen lerántotta a takarót a fekvő lányról.
-Héé, ezt minek csináltad?-fakadt ki Asiya. Kiabálni nem mert, hiszen rajtuk kívül még legalább húsz ember aludt a teremben. Durcásan felült a matracon, majd felhúzta lábára a szandáljait. Óvatosan felegyenesedett. A sötétben az orra hegyéig sem látott.
-Gyerünk, csipkedd magad!-Zafirah már az ajtóban állt, ami pár fadeszkával volt elreteszelve. Asiya soha nem értette, hogy hogyan lehet a koromsötétben átjutni a termen egy szempillantás alatt. Nagy levegőt vett és elkezdett a hang felé botorkálni. Egyszercsak halvány fénysugár cirógatta meg az arcát. Így már azért könnyebb volt átgázolni a sok holmin és matracon. Zafirah már nem volt bent, az ajtórésen kimászott a kis teraszra, ami ehhez a lakáshoz tartozott. Asiya is átjutott végre a szobán és ő is kibújt a lány után a kis betonplaccra.
-Olyan szép a napkelte -sóhajtotta- ,olyan békés. Emlékszel még, amikor nem volt háború… és iskolába jártunk… és Munára, arra az aranyos kiscicára… és a srácokra, akik csak naphosszat fociztak és veszekedtek? Olyan jó volt. Bárcsak, bárcsak megint minden olyan lehetne, mint régen! Itt lenne anya, apa és Jaleel… csak ő itt lenne!-mondta elcsukló hangon Zafirah, majd pólójának rongyos ujjával megtörölte a szemét. A sok borzalom, amit átéltek, a sok elvesztett barát, az elhagyott otthon, a lebombázott házak, mindenhol csak vész, gyász, könnyek és vér, ez mind az ő hazájuk. Nincs már remény, se segítség, csak pusztítás és szenvedés.  Az országot teljesen felemésztette a polgárháború.

-Kezdhetjük?
Minden hajnalban imádkoztak. Ilyenkor nem ropogtak a puskák, nem volt hangzavar és káosz. Ilyenkor voltak csak biztonságban. Lebaktattak a lépcsőn. A ház fala mellett letérdeltek a földre. Egy hónappal ezelőtt még összevesztek volna, merre van Mekka, azóta azonban sok minden megváltozott. Közös megegyezés alapján a Nap felé fordulnak, afelé a Nap felé, ami mindig fenn van az égen. Mindig boldog, mindig ragyog, sosem bújik el, bármilyen nagy legyen is a veszély. Elmondták gyorsan imájukat, hálát adtak az életükért, a barátaik életéért. Pár percig még némán ültek, hátukat a falnak támasztották. Annyira nehéz elkezdeni egy új napot. Egyre, egyre nehezebb.

-Most már induljunk!-pattant fel Asiya a porból, majd karon fogta barátnőjét, és elindultak a Baron utca felé. Ott szoktak találkozni a többiekkel, akik a közelben laktak. Gyorsan és észrevétlenül haladtak. Az ellenséges katonák és a terroristák, az ISIS emberei bárhol bujkálhattak, és ha egyszer a kezeik közé kerülnek, akkor biztosan végük. Útközben csatlakozott hozzájuk Kassim, egy srác, aki a Bab al Naser utcában húzta meg magát. így hármasban bandukoltak tovább a megbeszélt helyszín felé. Próbáltak eligazodni az elpusztított városban, de szinte sosem voltak benne biztosak, hogy merre járnak.

-Várj, álljatok meg!-kiáltotta Kassim és két kezével visszarántotta a lányokat.
-Mi az? Kassim! Mi történik?-sipította Asiya és kitépte csuklóját a szorításból. Látszott rajta, hogy retteg, már sok mindent látott, de itt soha semmire sem lehet eléggé felkészülni. Zafirah már nyitotta volna a száját, hogy lecsitítsa, ám ekkor ő is meghallotta. Megdermedtek. Rossz helyre tévedtek. A frontra. Tudták, mit jelent ez. Csakhogy már késő volt. Azok a halálsikolyok és az a furcsa, zavart beszéd. Majd meglátták őket. Rohantak és kiabáltak.

-Gyerünk… Gyerünk!-kiáltotta Kassim és maga után rántotta a két lányt. Lélekszakadva futottak. Ez most nem gyakorlat volt, nem olyan, amit a kihalt utcákban gyakoroltak Harunn-nal és többi gyerekkel. Ez a játék már élet-halálra ment. Most nem fognak együtt nevetni a végén. Vagy legalábbis nem mindannyian. Csak jussanak el a Citadelláig, csak a Citadelláig. Néha egy-egy lövés, egy-egy huppanás a szétvert, véres betonon. Sikolyok mindenütt. Asiya gyorsan hátranézett. Nem látta már Harunnt, se Aidát. Feridd már majdnem beérte őket. Mellette Duaa futott. Ekkor azonban egy váratlan hangra lettek figyelmesek. Tankok. Csak a tankokat ne. Elviszik őket, mindannyiuknak végük. Vége, most már tényleg. A Citadella az egyetlen remény. Már betöltötték a járgányt. Nem fognak eljutni odáig. Lőnek, lőni fognak.
-Asiya! Erre!-süvöltötte Feridd, és eltűnt egy kapualjban. Asiya elhasalt a porban, fájt már minden porcikája. Ekkor valami megmarkolta a karját. Zafirah felrántotta a mocsokból, és ők is beugrottak az ajtón. Nem jutottak el a belvárosig. El kell rejtőzniük. Méghozzá gyorsan. A poros levegőben tapintani lehetett a feszültséget.

-Most merre?- zihálta Zafirah. Tekintete a lepusztłtott lépcsősor és a dohos pince között vibrált.
-Nem tudom… fel, menjünk fel!-szólt Kassim, megragadta a lányt és eltűnt vele a lépcsőházban.

Ekkor látta utoljára Asiya őket élve. Mondani akart nekik valamit. Figyelmeztetni akarta őket. El akart búcsúzni, de egy hang sem jött ki a torkán. Feridd hirtelen felkapta és levonszolta a félájult lányt a pincébe. A fiú lefele menet megbotlott  az egyik kőfokon, és mindketten elvágódtak a nyirkos, hideg padlón. Minden megállt egy pillanatra. Végre biztonságban vannak.  Valami mégis furcsa volt. Az iram, a félelem, a kimerültség még megvolt… de a zaj… a zaj megszűnt. Nem jöttek utánuk. Megmenekültek.

De az nem lehet… Hol vannak? Mi folyik itt? Az idegen katonák sosem tennének ilyet. Nem hagynának pár „lázadó” kölyköt így elmenni. Készülnek valamire.

Asiya eddig mindig örült a csendnek, hiszen az jelentette a békét, a megváltást. Ám most ez a csend  más volt. Fojtogató. Ez a halál, a vég némasága.  Még mindig a kövön feküdtek, amikor becsapódott az első. Aztán a második egy közeli utcában. Az egész ház rázkódott. Asiya betapasztotta a fület. „Ez nem lehet igaz. Ez csak álom.” Harmadik. Ez már egész biztos, hogy a házat találta el. Asiya ekkor vesztette el az eszméletét. Feküdt a nyirkos padlón, szorítva Feridd kezét.

Nem tudta, mikor ébredt fel. Sok minden történt. Kinyitotta a szemét, körbenézett a helyiségben. Mindene fájt és reszketett. Feridd valamivel hamarabb térhetett magához. Már nem feküdt a földön és már nem volt a szobában. Kint volt és az utcákat rótta. A fehérsisakosokkal. Asiya is feltápászkodott a padlóról, és a lépcső korlátjába kapaszkodva próbált ő is kijutni a friss levegőre.

Ami kint fogadta, arra azonban nem volt felkészülve.  Tűz, sikolyok, vér és por, leomlott falak, romok, letakart testek mindenhol. Forgott vele a világ. Zűrzavar és káosz. Odarohant egy közelben álló férfihoz.

-Mi történt?-kérdezte, miközben próbálta a sírást visszafojtani.
-Az idegen katonák véget vetettek a háborúnak–válaszolta. A lány szeme felcsillant, de nem értette, akkor mi ez a nagy pusztítás. A többéves szenvedésnek most tényleg lehet, hogy vége. Az embereknek ünnepelniük kéne és nevetni, de akkor hol van mindenki?

Aztán ráeszmélt. A bombák. Lebombázták a várost.
-Zafirah. Kassim. Zafirah! Merre vagy? Ne… ez nem lehetséges. Kassim! Zafirah! Srácok, merre vagytok?-a feje lüktetett, az arcát a könnyei áztatták. „Allah kérlek, ha hallasz engem, kérlek, segíts!”

„A ház. Itt volt.” Felfutott a romokra. Ömlöttek a könnyei. Megtörölte ruhája ujjában az orrát és a szemét, és elkezdte szétdobálni a téglákat és köveket. Ekkor látta meg. A karkötőt, a csuklón.
-Zafirah, Istenem, nem, nem, kérlek ne!- lesöpörte a testről a törmeléket.-Zafirah, kelj fel! Hallod? Nyisd ki a szemed! Mennünk kell! Kérlek!-felemelte a testet a porból és magához szorította. Könnyei már a lány arcára is hullottak.
-Semmi baj, Zafirah, semmi baj… itt vagyok, csak nyisd ki a szemed! Csak mondj valamit…

Üresség.

Kassimot, sok más áldozattal egyetemben, sosem találták meg.

               Csend.

Erre a napra a világ úgy fog emlékezni, mint Aleppó bombázására. Több ezer hallott, több ezer gyászoló szempár, vér és kegyetlenség, egy korszak vége. Csak kevesen vannak, akik ezek után ott maradnak, és annál többen, akik útra kelnek. Ez már nem az a haza, nem az az otthon.

A meleg, az emberek, a műemlékek, a kacajok, a vásárok: ez az igazi Szíria. Nem a végeérhetetlen háború.
                         
                           Csend!

 

Szerző: Szabó Natália Noa

írópályázat, középiskola, novella
3.helyezett