“A légvárak korában élek.”

Február 21-e óta játssza a Pannon Várszínház társulata Alexandre Dumas tán legismertebb regényének, A három testőrnek színpadi változatát. A darab rendezője a teátrum igazgatója, Vándorfi László volt.

 

„Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – hangzik az a bizonyos mondat, ami mára szinte kultikussá vált, és nem véletlen. Nem egyszerű csatakiáltás, vagy jól hangzó jelmondat ez. Magába foglalja mindazt, amiről Dumas beszél: hatalom, hűség, áldozatvállalás. Mindezekért való kiállás, és mindezekkel való visszaélés megtalálható benne, ami kortalan tartalommal ruházza fel a művet, egyúttal klasszikussá is emeli. A három testőr pörgős, fordulatos történetnél tehát jóval több.

Bár úgy hisszük, ismerjük a muskétásokat és kalandjaikat, ez nem feltétlen van így. Az adaptációk nagy része romantizálja – nem pusztán a szereplőket, de – az eseményeket is. A Pannon Várszínház produkciója nem tartozik ebbe a körbe. A társulat a néhány évaddal korábbi Monte Cristo grófjának tapasztalatával felvértezve kezdett a munkába. Saját regényadaptációjuk pedig nem fél megmutatni, hogy Dumas hősei nem a mesekönyvekből léptek ki, ahol minden jó, ha a vége jó, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Testorok nagy2

A történet – regényhez híven – sok helyszínen játszódik, számos szereplőt mozgat, cselekménye pedig több szálon fut, melyek úton-útfélen keresztezik és befolyásolják egymást. Mindezekből kifolyólag már önmagában véve a színpadra alkalmazás sem egyszerű dramaturgiai feladat (Vándorfi László munkája). Tér- és időugrásokat kell a lehető leghamarabb megoldani, ráadásul úgy, hogy mindez a nézőt ne zökkentse ki folyton, mégis gördülékenyen követhető legyen, hol járunk épp. Ebben az előadásban a váltásoknak több megoldása figyelhető meg. Játszanak a színészek térbeli elhelyezkedésével, jelzik zenével a helyszínmódosulást, néha használnak füstgépet (ilyenkor ez szerves része az adott jelenetnek, miközben leszűkíti a látható teret is, hogy a háttérben dolgozhasson a stáb), illetve beékelnek – nevezzük így – átvezető jeleneteket (ezekre részletesebben is kitérek a későbbiekben).

Az imént azt írtam, a Várszínház produkciója nem romantizál. De miben mutatkozik ez meg? Kezdjük a címszereplőkkel! A három testőr, nevezetesen Athos (Koscsisák András), Porthos (Keresztesi László) és Aramis (Szente Árpád Csaba) a hazafiság erényeivel felvértezett alakokként élnek a képzeletünkben, akik a királyért, illetve a királynőért az életüket is hajlandók lennének feláldozni. Ez itt sincs másképp, hiszen a kellő időben helyén van a szívük, és vállalják a kihívásokat. Az “Egy mindenkiért, mindenki egyért!” nem csak égbe kiáltott szó, hanem eskü, aminek érezhető súlya van. Ám arról már kevésbé nyíltan – vagy egyáltalán nem – szól a fáma, hogy részeges kocsmatöltelékek is, akik nem feltétlen vannak a fogyasztás ellenértékének birtokában, ráadásul férjes asszonyok szeretői. Porthos konkrétan egy nő „kitartottja”, míg Aramis egy titkolt viszonyt igazoló zsebkendő miatt hívja párbajra D’Artagnant (Szelle Dávid). Ha már a fiatal és ambiciózus gascogneinál tartunk, Constance (Staub Viktória), akibe ő beleszeret, szintén férjezett. D’Artagnan figurája egyébként szép ívet jár be a darab folyamán. Az elején viselkedése lelkes, gyermeki jellemzőkkel bír, akár naivnak is mondhatnánk. Ő az álmodozó, aki a történések végére felnő, megváltozik, mert nyer és veszít egyaránt. Távolról sem a népmesék legkisebb királyfija, akinek minden sikerül.

A király (Molnár Ervin) alakja szintén sarkalatos pontja a történetnek. Az uralkodónak magabiztosság, tartás kell, akit lehet tisztelni, mint vezetőt, és az sem árt, ha szimpatikus figura. Itt a király leginkább elkényeztetett ripacs, és bizonytalan férj. Molnár Ervin játékával, testtartásával mulattatón – de nem parodisztikusan – kelti életre a karaktert.

Ahogy a „jók” nem makulátlanok, úgy a „rosszak” sem eredendően azok, kivéve talán Richelieu bíborost (Gazdag Tibor), aki a tipikus tenyérbe mászó gazfickó alaptípusa. Róla nem tudunk meg olyan okot, ami magyarázná áskálódását és hataloméhségét, és mégsem lehet utálni. Kígyószerű lavírozása, intelligenciája szórakoztató, főleg mikor kárörvendhetünk azon, hogy terve kudarcot vall, mi több, visszafelé sül el. Ám nincs meg a nagy leleplezés, hogy királya ellen ármánykodott, bár ezt igazából mindenki tudja.

Akiről feltétlen szót kell ejteni, a Milady (Pap Lívia), akinek jelentős szerep jut a darabban, mint cselszövő, ám figurája nem merül ki ennyiben. Míg az első felvonásban csak helyenként tűnik fel, a másodikban általa női sorstragédia bontakozik ki a színpadon. A színésznő játékát táncszínházi elemekkel ötvözi (a produkció koreográfiája egyébiránt Krámer György munkája), ami fizikális megjelenésének szenvedő-csábító kettősséget ad, árnyalt női lélek kibontakoztatását lehetővé téve, ami olykor az őrület határát súrolja, mert „Az én istenem én magam vagyok.”. Pap Lívia színpadi jelenléte átütő, figurájának kifejező képe, ahogy Milady sáros tükörben nézi önmagát.

Ennek kapcsán kell kitérnem a darab női szereplőire. Három erőteljes nőalak, egyúttal rendkívül különböző nőtípus jelenik meg. Milady mellett ott van a vívódó Anna királyné (Pánics Lilla), aki Buckingham herceg (Szente Árpád Csaba) ostromszerű udvarlása valamint férje és országa által elvárt hűsége között őrlődik. Constance a tisztaság és a lojalitás megtestesítője. Ez még akkor is áll, ha számításba vesszük a tényt, hogy beleszeret D’Artagnanba, holott férjezett. Ez ronthatna a megítélésén, de nem lehet elítélni érte, hiszen hűségét halálával igazolja. Ezek a nőalakok nem pusztán jelen vannak, az események közepén állnak, azok szerves részeként, és irányítják a történéseket. Minden miattuk és értük történik.

Apropó, Buckingham herceg! Az előadás prózai darab, egy ponton azonban elhangzik a hercegtől Puccini Turandot című operájából Kalaf áriáját, amit legtöbben Pavarotti tolmácsolásában ismernek. Igen, ez a Nessun Dorma, aminek ezúttal a szövegét is értjük. Hogy ez a dal felcsendül a darabban, természetesen nem jelentés nélküli. Az operában Kalaf, vagyis az ismeretlen herceg énekli Turandot után vágyakozva, miután vállalta, ha a hercegnő megfejti a nevét reggelig, akkor a hóhér elé áll, és nem kell feleségül mennie hozzá. Buckingham is a halált kockáztatja, hogy az éj leple alatt Annához megy, sőt mindkettejük népét veszélybe sodorja. Továbbá a herceg szintén csatlakozik az anti-romantizált figurákhoz, hiszen ha Annáról van szó, zokszó nélkül bármit megtesz, még a háborút is vállalná (ami egyfelől lovagias, másfelől önzés), viszont ha elhisszük Milady történetét, kiderül, hogy ő nem a fehér lovon érkező herceg. Alakja tehát erős kontrasztban áll a királlyal, merészségével ellenpontot képez, így két rendkívül különböző férfialakkal találkozhatunk a bíboros mellett.

A produkció két hangsúlyos szerepösszevonással is dolgozik, méghozzá Szente Árpád Csaba és Molnár Ervin látható két-két lényeges szerepben. Szente Árpád Csaba a testőr Athos, és Buckingham herceg szerepében látható. Mindkét esetben erős férfikaraktert láthatunk tőle, ráadásul mindkettőt Anna királynő iránti hűsége motiválja. Mivel a karakterek lényegükben hasonlóak, bár az eszközkészletük más (kard vagy diplomácia), a színészi játék rendkívül fontos, hogy a publikum, és saját maga számára is el tudja választani a két figurát. A nézők számára a jelmez nyilván leegyszerűsíti mindezt, de a színészben nem csúszhat össze a két alak, különben a jelmez mit sem ér.

Molnár Ervin feladata másképp állítja nehézség elé őt, mert a király mellett a fogadós Bonacieux-t alakítja, aki nem mellesleg Constance férje. Ebből kifolyólag két megcsalt férfi karakterét hozza, akik azonban teljesen eltérően reagálnak, és megítélésben is más elbírálás alá esnek, mind az ábrázolt társadalomban, mind a közönség szemszögéből. Mint fogadós, a hierarchia alsó részén foglal helyet, éles ellentétben a rendszer fejével. Viselkedése előbbi esetben meghunyászkodó, szúszó-mászó hatást kelt, az az ember, akin lehet taposni, mert sem bátorsága, sem lehetősége nincs ellenállni. A király „elkényeztetett” alapállása mellett is érződik azonban a tekintély, ez teszi, hogy nem parodisztikus a figura.

A produkció erőssége – megtartva a regény ezen jellemzőjét – hogy kijátssza a nézőpontok sokszínűségét. Alul- és felülnézetből is megmutatja nem csak az alakokat, de az eseményeket is, hiszen példának okáért már a darab nyitányában a fogadós és egy betérő vendég kritikus helyzetértékelését hallhatjuk.

A darabban láthatunk olyan etűdöket, melyek hol szervesen, hol lazábban kapcsolódnak a cselekményhez, de mindenképp rendelkeznek önállósággal. Ezek egyik formáját a vívójelenetek képezik, melyeket Kiss T. István (aki egyéb iránt Rochefort kapitányt alakítja) vezénylete alatt tanultak meg a színészek. Ezeknek a jeleneteknek élvezetes, pörgős koreográfiája van, vívástechnikailag sokszínűek, mondhatni életszerűek, valamint a térben is jól szervezettek. A másik típust a „színház a színházban” jelenetek képezik (ezekre utaltam korábban). Ezek olyan némajátékok, melyek amellett hogy szórakoztatnak, a történések vagy a motivációk kifigurázásaként is értelmezhetők. Mindezek mellett az ábrázolt kor hangulatának közvetítésében is kulcsszerepet töltenek be.

A két szintes díszletet (Kovács Yvette Alida) – ami engem egyértelműen a Monte Cristo grófjára emlékeztetett – jelentésesen használják, bár a szerkezet maga inkább jelzés értékű, ami a gyors helyszínváltások miatt igen praktikus. Ennél a megoldásnál a színészekre nagyobb figyelem szegeződik, és a nézőkre hárul a feladat, hogy részleteiben megtöltsék a teret, de a jelmezek (Justin Júlia) segítenek ebben, színnel töltik meg a teret, a parókákról már nem is beszélve.

Összegezve mit is mondhatnék A három testőrről? Izgalmas, fordulatos, mint Dumas, keserédes, mint az élet. Hiába harsog a végén a Marseilles, nem buzdít életre vagy csatára, mert forgataga inkább fenyegető. A légváraknak ára van, és nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy mit vállalunk a hatalomért, a hűségért, vagy mennyit vagyunk hajlandók feláldozni magunkból. D’Artagnan testőr lesz a végén, igen, de a valóra vált álmok is lehetnek terhesek.

Szalai Renáta

Fotó: Pannon Várszínház