Az a rohadt szél…

Nemrég nagy megtiszteltetés ért: kaptam egy novellát, olyasvalakitől, aki nem árulta el a nevét. Nem akarta fitogtatni, hogy ezt ő írta, vagy hogy miért írta, de akarta, hogy lássuk, olvashassuk az ő érzését, mert biztos sokakkal megesett már, ami vele is… Fogadjátok az ő történetét nagy szeretettel!

Az a rohadt szél

Már megint a szél fúj… Érdekes, mióta Veszprémbe jöttem, nem éreztem ilyen erősnek. Kabátom gallérja már a fülemig ér, de még így is csontjaimat járja át hideg. A Stadionon megint egy mentő harsog tova, visítva halad el mellettem, az üres utcába hirtelen túlságosan nagy életet hoz. Fénye lassan eltűnik a házak közt és a késő este a szokott mederben folyik tovább. Igyekszem a kocsma felé…utolsó este hová is mehetnék.

Már várnak rám, már egy hete csak búcsúzkodom, pedig nagyon utálok, ráadásul nincs is gyakorlatom benne. Nyolc évet húztam itt le és azt hittem sosem lesz vége. Már egy éve próbálok elmenni innen, de valahogy sosem jött össze, kaptam is az alkalmon, amikor felajánlottak egy jobb lehetőséget. Most meg mégis olyan érzésekkel birkózom, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek.

Hirtelen minden eszembe jut, valahogy minden beugrik egyetlen éles villanással. Minden egyes itt töltött perc. Minden vizsga, minden barát, minden ismerős, minden utca. Meg az a rohadt szél…

Közben arra gondolok, kinek mit mondjak, legyen szép, legyen jó, de igazából annak örülnék, ha minden olyan lenne, mint bármely másik este, amit itt töltöttünk. De persze nem lesz olyan és ez így is van rendjén.

A cuccaim felét már elvittem, a lakás közepén dobozok. És persze az egyezkedés: „ezt hagyd itt nekem, tudom a tiéd, de sosem használod”.  Meg a töprengés: „na, mit felejtek itt?”

A lakótársaktól már elköszöntem, valahogy úgy jött ki, hogy nem lesznek már ma este, pedig tényleg maradni akartak. De jobb is így, igaz nem mondtam senkinek. Kinyitottam a konyhaablakot és meggyújtottam egy cigit, és lelki füleimmel azonnal hallottam a dorgálást, amit felém szoktak intézni: „nem igaz hogy nem bírsz lemenni cigizni a ház elé” Persze az a rohadt szél csak beljebb tekeri a füstöt. De nem baj, ennek így kell lennie, csak azon egyszerű oknál fogva, hogy mindig így működött. Az a rohadt szél…

Valahogy most minden olyan más, valahogy most minden jónak tűnik és pont amiatt, hogy ezelőtt nem volt az.

Na, mindegy…felfogom, hogy most kapaszkodnék foggal-körömmel minden egyes plusz eltölthető percért, de azt is tudom, hogy ez most így van rendjén és így kell történnie.

Már csak 20 méterre vagyok, de meghallom a kocsmaajtó emlékezetes nyikorgását, amit a gyorsan kilépő vendég nyitva magára hagy, mert jól tudja, a szél úgy is becsukja helyette, az a rohadt szél…