Az út

Azt mondják, hogy lehetetlen. Hogy erre nem lehet felkészülni. Hogy még nem volt senki sem, aki képes lett volna átjutni a Fekete Földön. A legendáink és történeteink olyan hősökről szólnak, akiket soha többé nem láttak, vagy csak haláluknak voltak szemtanúi, miközben megpróbáltak átjutni. A rengeteg kemény edzés, évek hosszú munkája, minden hősiesség hiábavaló volt, hogyha ezzel a küldetéssel kerültél szembe – a bukásod teljesen biztos volt. És itt nincs második esély, nem próbálhatod meg újra, itt egy hiba, és a vesztedbe rohansz.

De hogy pontosan mit is takar az az ÁT, azt nem tudom. Ezzel nem vagyok egyedül, ugyanis senki sem tudja, mivel senki sem érte még meg, hogy elmondhassa nekünk. Így csak innen tudjuk szemlélni a végtelen, szürkésfekete, kietlen tájat, az összes gödrét és árkát, a hatalmas szikláit, és az itt élő szörnyeket, amelyek hihetetlen gyorsasággal közlekednek. Ha túl közel mész, ha óvatlan vagy, vagy ha esetleg oly vakmerő, hogy bemerészkedsz az ő területükre, mert a Fekete Föld nem kérdés, hogy az ő területük, akkor elragadnak és kegyetlenül ízekre tépnek. Semmi nem marad belőled, csak pár testrész, esetleg annyi sem… sok figyelmetlen jutott már erre a sorsa, ezért figyelmeztetnek minket mindig az öregek, hogy ne menjünk a közelébe. Veszélyes hely ez, a gyerekeknek egyenesen tiltott terület, a saját érdekükben. Számtalan baleset tanította meg erre a népünket.

Senki nem tudja, hogy milyen erők formálták olyanra a Fekete Földet, amilyen, hogy miért költözött ide a falunk népe, vagy miért maradt itt, mikor ez a pokoli hely felbukkant a szomszédban. Generációk óta itt áll már, senki sincs, aki emlékezne a magyarázatra, arra, hogyan került ide, vagy olyan időre, amikor a törzsünk nem emellett élt volna. Talán soha nem is fogjuk megismerni a válaszokat ezekre a kérdésekre.

Legalább is ez a falu hozzáállása. Én ellenben nem bírok addig nyugodni, amíg mindent meg nem tudok erről a titokzatos helyről. És mint megannyian előttem, a választ én is a túloldal elérésében látom. Már ha egyáltalán lehet hinni annak a kevés legendának, ami arról szól, hogy van hova átmenni, és nem a végtelenségig húzódik. Egy nap rólam is ilyen legendák fognak szólni, de végre lesz egy boldog a sok tragikus között – én leszek az Első, Aki Átjutott. Mindenki ismerni fogja a nevemet, még az unokáim és a dédunokáim is velem fognak dicsekedni az iskolában.

Hát igen, nagyratörő terveim vannak, pedig még csak iskolás vagyok. De legalább van egy célom, nem úgy, mint másoknak. Én tudom, hogy fel akarom fedezni a felfedezetlent, meghódítani a meg nem hódítottat. Be akarom és be is fogom írni a nevem a történelemkönyvekbe. Ezért sok mindent kell még tennem, de nem vagyok lusta, kitartással és kemény munkával el fogom érni, hogy átjussak.

Nagyapám mindig csak a fejét rázza, hogy badarságokat beszélek, hogy ez lehetetlen, és nem tudom, milyen veszélyekkel nézek szembe. De ő csak azért érzékeny, mert soha nem kedvelte a merész dolgokat, ráadásul így veszítette el a testvérét. Meg persze fél is, de hát ki nem fél a Fekete Földtől? Fogalmunk sincs, mi ez, és mindenki fél az ismeretlentől. Viszont nagyapámmal ellenben én szeretek álmodozni, és tudom, hogy bármire képes vagyok, ha igazán akarom. Egy nap meg fogom tudni csinálni – át fogok jutni. Csak türelmesen kell várnom.

Hiába múlik az idő, hiába növök fel, ez az elhatározásom nem változik. Egyszerűen forr a vérem, nem hagy nyugodni, és kíváncsi vagyok! Nem csak tudni akarom, tudnom kell! Egyszerűen nem tudom, a többiek hogy bírnak egy ilyen rejtély mellett élni úgy, hogy csak rettegnek, de semmilyen motivációjuk nincs, hogy megismerjék, mi az! Engem nem hagy nyugodni, és egyre több okból. Mi van, ha terjeszkedni kezd és kipusztulnak a termőföldek, amik nekünk kellenek? Mi van, ha a szörnyetegek lemerészkednek onnan? Hisz ki tudja, mi tartotta vissza őket eddig – mert hogy nem a mi két szép szemünk, az biztos!

Nagyapámmal persze egyre többet veszekszünk emiatt. Mindig próbál lebeszélni róla, rábírni, hogy gondoljam át, és mikor az nem válik be, jön az érzelmi zsarolás.

– Hát nem gondolsz rám? Mit csinálok én egyedül, ha te is meghalsz? – kérdezi tőlem mindig remegő hangon. – Édesanyád is meghalt már, édesapád is! Nekem már senkim sincs! Vénségemre maradjak egyedül, unoka nélkül? Én már nem tudok új életet kezdeni!

Erre persze mit mondjak?

– Nyugalom, nagyapa, tudod, hogy nem fogok meghalni! Nekem sikerülni fog! Ezért is próbálom meg! Ha nem sikerülne, bele sem fognék!

– Bolond gyerek, hogy sikerülne neked?! Ezek a mai fiatalok… – morogja az orra alatt minden egyes alkalommal, és további szidalmakat szórva rám és a velem egykorúakra felelőtlenségünkért és hevességünkért otthagy engem.

Pedig nem vagyok felelőtlen. Sajnos ezzel a küldetéssel kapcsolatban azonban nem lehet sok mindent eltervezni. Kitartónak kell lennem, úgyhogy sokat gyalogolok, hogy bírjam majd ott is, és próbálok kicsit gyorsabb tempót felvenni. Nem lenne jó, ha amiatt fulladna kudarcba az egész, mert nem voltam elég edzett…

Mindezek ellenére – optimizmusom ellenére – nem áltatom magamat. Tudom, hogy szükségem lesz majd egy iszonyatos nagy adag szerencsére is. Csak az tud majd megmenteni engem végső soron, ha egy szörny észrevesz. Túl nagyok, gyorsak és erősek ahhoz, hogy egy hozzám hasonló jelentéktelen kis senki legyőzze őket, még akkor is, ha minden tőle telhetőt megtesz. A felkészültség segíteni fog, de van egy pont, amin túl már nem fogok tudni bármit is tenni.

Nagyapám nagy bánatára, de a falu nagy izgalmára eljön az én napom. Mindenki odagyűlik, ahogy arra készülődöm, hogy nekiindulok a nagy útnak. Sötét van – éjjel mintha kevésbé lennének aktívak a szörnyetegek, bár ez is változó. Próbáltuk időszakhoz nézni, de sajnos kiszámíthatatlanok. Mégis az éjszaka adja a legtöbb reményt arra, hogy nem találkozom eggyel sem.

Mindenki szurkol, éljenez, a nevemet skandálják, én pedig büszkén állok a Fekete Föld szélén, és elszánt mosollyal az arcomon várok. Megbékéltem az isteneimmel, és bármire készen állok. Ha meg is halok, én már elfogadtam. Mindenki tudja ezt – nagyapám is, ő ezért nincs itt. Amikor pedig a hold végre eléri a legmagasabb pontot az égen, búcsút intek, és elindulok. Először nagyon ideges vagyok, ahogy az új talajra lépek, szinte érzem, ahogy az idegen környezet kitaszít, de nem hagyom, hogy lássák rajtam az idegességet. Az egész falu mögöttem áll, és nekem drukkol, engem ünnepel – akkor adjuk meg a módját! Fejemet felemelve haladok előre, olyan magabiztosan, mint még soha. És minden félelem ellenére érzem, ahogy a kíváncsiság miatt hevesebben ver a szívem, és még soha ilyen eufóriát nem éreztem, mint most.

Már alig látom a többieket, mikor feltűnik előttem valami különös. Egy fehér sáv a kietlen tájakon, szinte ordít a kietlen, szürke sziklák millióin. Hunyorogva próbálom kivenni, mi lehet az, és igyekszem kicsit gyorsabban haladni. Ötletem sincs, mi lehet az, hisz lehet, hogy én látom elsőnek a törzsünk történelmében! A gondolattól még izgatottabb leszek, és próbálok még jobban sietni.

Hirtelen éles fény támad, mintha nappal lenne. Rémülten kapom balra a fejem. Egy szörny az. Meglátott, és most felém tart, túl gyors ahhoz, hogy elmenekülhessek előle. Hát vége, ennyi volt. Lehunyom a szemem.

A nagyapám jut eszembe. Még csak el sem búcsúztam tőle.

Egy hirtelen fájdalmat érzek, majd semmit.

Az autóúton végigszáguldó kocsi vezetője pedig észre sem vette, hogy söpörte el egy kicsi csiga minden reményét egyetlen másodperc alatt.

Szerző: Bene Bettina

anglisztika szak
novella kategória
1. helyezett