Gondolatok a magyar kultúra napján

Január 22. a magyar kultúra napja. Nem tartozik a piros betűs ünnepek közé, de már hosszú évek óta – egészen pontosan 1989 óta – hívja fel a figyelmet nemzetünk szellemi és tárgyi emlékeire. Hogy miért éppen ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúrát? Talán nincs mindenki tisztában vele, ezért leírom: Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását.

A nemzet legfontosabb összetartó ereje a kultúra, és ezen belül a nyelv. Az a kultúra, amely nem talál művelőre, meghal, eltűnik, ezért is fontos, hogy a mi generációnknak is szívügye legyen az értékek, hagyományok őrzése. És ne csupán ezen a napon!

kultura

Az egyik órán egy magyar származású építész és festő, Weininger Andor visszaemlékezéseit hallgattuk. Huszonegy éves korában hagyta el Magyarországot, a hangfelvételen nyolcvan éves, és az interjúban angolul válaszolgat. A kérdező a Bauhaus zenekarról faggatta, amelynek Weininger volt az alapítója és vezetője is egyben. A beszélgetést megszakítva a zenekar régi repertoárjából származó darabokat adott elő zongorán. Az idegen nyelvű zenék között egy-egy magyar népdal is felcsendült. Ezekre hatvan év távlatából is emlékezett, a magyar beszédtől azonban teljesen elszokott. Ezen elgondolkodtam… Huszonegy éves kora óta élt idegen nyelvű környezetben, azóta szinte nem is használta a magyart. Én is majdnem ennyi idős vagyok. Ha most fognám magam, szerencsét próbálnék külföldön, és nem is térnék vissza, elképzelhető lenne, hogy én is elfelejtenék magyarul beszélni? Azt hiszem, ez a legnagyobb félelmem. Borzasztó lenne elfelejteni az anyanyelvemet; vagy akár csak akcentussal beszélni!

Büszkének kell lennünk, hogy ezt a szép és nehéz nyelvet beszéljük. A mi feladatunk, hogy átadjuk nyelvünk sajátosságait a következő nemzedéknek. A nyelv azonban kezd elsikkadni, egyre kevesebb százalékát használjuk a hétköznapi beszédben. Állandóan rövidítünk, idegen szavakkal rakjuk tele a mondandónkat. Ez még nem is lenne akkora gond, hiszen minden korszakban akadt egy-egy nyelv (például a latin vagy a német), amely hatott a magyarra. Az internet térhódításával az angol lett a legfőbb befolyásoló: akarva-akaratlanul is belénk ivódnak az angol kifejezések. Nem baj, ha az idegen szavak beépülnek nyelvünkbe; előfordul ugyanis, hogy némelyiknek magyar megfelelője sincs. Nem tetszik viszont, amikor valaki menőzésből inkább egy angol szót használ a magyar helyett. A legelszomorítóbb, hogy a mai 12-15 évesek többsége szinte már nem is magyarul ír. Miért hiszik azt, hogy attól többet érnek, ha suli helyett „sulee”-t; szeretlek gyanánt „xerizlek”-et írnak, és így tovább? Csak bízni tudok benne, hogy számukra ez egy átmeneti állapot, és felnőttként igazán magyarul fognak írni, olvasni és beszélni!