„Nekem maga az éneklés volt a játék” – interjú Likó Marcellel

Újabb színházi előadáshoz köthetjük Likó Marcellt és a Vad Fruttik zenekart. Először A Bunkerrajzoló, most pedig a Béke Presszó apropóján szerepel színházi plakátokon a zenekar, illetve Marci, az együttes frontembere. Az előbb említett előadás nagy sikernek bizonyult, így a közönség kíváncsian várta a Béke Presszót, amely egy újonnan megírt történetet ölel fel. Likó Marcival ültünk le beszélgetni, hogy megtudjuk, miként zajlottak a próbák, mennyiben beszélhetünk azonosságokról, ha a munkafolyamatot összevetjük A Bunkerrajzolóval, de személyes motivációi is szóba kerültek…

Vad Fruttik-3A Bunkerrajzoló – ha mondhatom ezt – kifejezetten a te saját történetedet meséli el, ezzel szemben a Béke Presszó egy egészen új sztori. Mennyiben tért el a munkafolyamat, ha a két előadást nézzük?

A Bunkerrajzoló munkálataiba egyáltalán nem folytam bele, ahogy János sem (Géczi János – a szerk.), mert úgy éreztük, nincs ránk szükség. A Béke Presszónál viszont a rendező, Vándorfi László igényelte, hogy részt vegyünk az alkotói folyamatban, hiszen egy teljesen új történet épült fel. Ezzel szemben A Bunkerrajzolónál a könyvből kiemelt szemelvényekből született meg a színpadi szöveg.

A Béke Presszónál – ezek szerint – alkotótárs voltál?

Inkább úgy mondanám, hogy a darab zenei rendezésében segédkeztem. Szinte az összes próbán – a zenein természetesen – jelen voltam. Mielőtt a Vad Fruttikkal kijött volna az új albumunk, már átküldtem a dalokat Lacinak, hogy hátha valamelyik beleillik a darabba. Ekkor még nem voltak meg a pontos dialógusok, és csak nagyjából tudtuk, hogy merrefelé fog haladni a történet. Vannak benne olyan toposzok, amelyek segítségével az alkotók gyerekkori világába nyerhet a néző betekintést, megjelennek hőseink, például Winnetou. Az alapsztorit Laci írta meg, amelynek egyik lehetséges értelmezésében egy zárt helyen – a presszóban –, az alapfeszültség megteremtésével egy pillanatra megszűnik a világ. Ekkor emlékképek és olyan problémák kerülnek a felszínre, amelyekkel a szereplők eddig még nem tudtak megküzdeni.

Mostanában sokat vagy színházban. Régen színész akartál lenni, most pedig színházi légkörben éled a mindennapjaidat. Beleszerettél ebbe a közegbe?

Én elég rossz színész lennék, a színház meg egy impulzív dolog: engem inspirál. Úgy éreztem, kell valami a zenén kívül, valami, ami újat ad. Hatalmas szerencse, hogy Veszprémben van egy rendező, nevezetesen Vándorfi László, aki kíváncsi az ötleteimre, és akivel együtt tudok dolgozni. Ugyanígy érzem Géczi Jánossal is: ritka, hogy valakinek ilyen találkozások jutnak.

A zenekar többi tagja hogyan viszonyul a színházas utadhoz?

Ha a színházi darab zenéiben technikai kérés merül fel, akkor az Gyuszkóhoz (Győrffy Gyula – a szerk.) szokott kerülni, ő segít, hogyha más verziókat kérünk. Egyébként A Bunkerrajzoló bemutatóján ott ültek ők is a közönség soraiban.

Milyen érzés, amikor a dalodat énekeli valaki? Képes vagy kívülállóként hallgatni?

Közben általában arra gondolok: vajon mire figyel most a közönség? Kíváncsi lennék, hogy összevetik-e az eredetivel. Különben, gyakran arra kérem a színészeket, hogy ne próbálják úgy énekelni a dalokat, ahogy én, mert a karakter, a szerep fontos. A színház teljesen más, mint egy rockkoncert, maguk a technikai feltételek sem adottak az üvöltözésre, emiatt például sokszor halkan énekelünk, mert úgy könnyebben kijönnek a hangok.

Kedveled ezt a fajta új, „tanítói” feladatot?

Igen, közben meg arra törekszem, hogy a lehető legjobb eredmény szülessen. Ha érzem, hogy nem működik valami, akkor addig gyúrjuk a zenét és az énekstílust, amíg a kettő össze nem érik. Tanításnak azért nem mondanám, az nem menne. Nemrég olvastam valahol, hogy abból lesz sikeres felnőtt, akit gyerekkorában hagynak játszani. Szerintem ez igaz. Én sem tanultam énekelni, de nekem maga az éneklés volt a játék.

Sok interjúban beszélsz arról, hogyan dolgoztad fel a történeted nyilvánosságra hozatalát. De arról nem mesélsz, hogy a sikereidet, hogyan éled meg…

Az ember fiatalon kitűz magának célokat, amelyeket szeretne elérni. Én a lépcsőházban és a fürdőkádban tanultam meg énekelni, de emlékszem arra a pillanatra, amikor bekúszott a gondolataimba, hogy egyszer majd a Sziget nagyszínpadán adom elő a dalaimat. És sikerült. Nagy szerencse, meg a véletlen kellett hozzá. És ilyenkor, amikor már elértem, amit akartam, jöhetnek újabb célok, például a színház – ami ugyan új közeg –, de az eddigi zenei tapasztalataimat tudom ott is kamatoztatni.

Vad Fruttik-19Mit gondolsz, miért futhattatok be annak idején a Vad Fruttikkal?

Szomorú embereknek szomorú zene kell. János szerint a hitelesség a kulcs. Ő azt mondta: itt van egy srác, aki arról énekel, ami megtörtént vele, és nem valami ökörséget próbál eladni. Nem tudom pontosan, mi az, ami miatt sok emberrel közösen rezgek, de a mentális problémák elég jelentősek ebben az országban. És akkor jön egy új dimenzió, amikor zene lesz belőle, vagy említhetjük a könyvet is, ahol a kimondás erejével szembenézünk a saját történetünkkel.

Csak pozitív hozadéka volt annak, hogy a könyv és a darab által szembe néztél a történeteddel?

Számos történet egyértelműen Palotáról szól, ami nem az igazság, hanem az én interpretációm, illetve János értelmezése, de ezt sokan nem értik. Ha újra nekiállnánk a könyvnek, akkor biztos, hogy körültekintőbb lennék, hiszen nem szerettem volna megbántani senkit sem. Sajnos akadt olyan, akire ráismertek, én pedig nem győztem elnézést kérni; igazán nem akartam, hogy egy sztori miatt valakit megbélyegezzenek. De az emberek már csak ilyenek: leírták, akkor az biztos, hogy igaz is. Sajnos ez óhatatlanul előfordul akkor, ha valaki a környezetéről a saját történetein keresztül mesél, és lehet, hogy ez egy érdekes adalék, de ez bárkinek jogában áll.

Lehet, hogy abszurd a feltételezés, de a Géczi Jánossal történő találkozásodat nem tekinthetjük egyfajta új apakép megjelenésének?

Biztosan. Szeretek hozzáfordulni mindenféle bolond kéréssel, és elég pimasz is vagyok vele, tehát elképzelhető.

Az együttessel mi a következő lépés?

Majd a fiúkkal megbeszéljük, hogy mi lenne a jó út. Úgy látom, az electro-rock irány az, ami nálunk a leginkább érvényesülni tud, talán ez az, ami igazán jól áll nekünk.

(Fotók: Lékó Tamás)