Nyugaton élnek, Magyarországon túlélnek?!

Érdekes, valahogy nem divat a Pannon Egyetemen Erasmus ösztöndíjat megpályázni. Eddig minden évben kevesebb jelentkező akadt, mint a meghirdetett helyek száma. Nem értettem, hogy miért van ez, és amióta volt erasmusos diáknak mondhatom magam, azóta meg pláne nem értem ezt a tendenciát.

Olyan típusú ember vagyok, aki ha fél valamitől – de tudja, hogy nem kellene – beledobja magát a mélyvízbe! Így történt, hogy megpályáztam ezt az ösztöndíjat. Mitől féltem? Korábban, ha külföldi szólított meg az utcán, szó szerint menekültem. Ha megkérdezték, hogy mit kell csinálni a BKV jeggyel, vagy a Moszkva téren állva, azt, hogy merre van a Mammut, nem tudtam elmondani, csak hebegtem-habogtam. Persze, amikor a szerencsétlen turista már továbbállt, remekül mormoltam magamban, hogyan is kellett volna útba igazítani. De ezt az ő jelenlétében miért nem sikerült kinyögnöm? Ott volt az a belső gát – ami bizonyára sok embernek ismerős – ha idegen nyelven kellett megszólalni. Már pedig ez így nem járja! Jelentkeztem Münchenbe. Megtudtam, hogy mehetek. Majd’ egy év telt el az indulásig, közben pedig vártam életem legjobb félévét – hisz mindenkitől azt hallottam, aki Erasmusról jött haza, hogy „készülj életed legcsodásabb időszakára”! És eljött végre a várva várt pillanat, március 9-e. Pár hónap alatt a belső blokk szertefoszlott, és ez volt az ott-tartózkodásom legnagyobb hozadéka. Most sem tudok perfektül angolul vagy németül, de bármikor, bármilyen helyzetben merek beszélni, és ez hihetetlen jó érzés.

Mivel lettem még több a kint eltöltött hónapok alatt? Kaptam egy szeletet a német kultúrából. De nem csak abból. Ha külföldre kerül az ember, körülötte sok hasonszőrű, ösztöndíjas diák gyűlik össze a világ minden tájáról, így az adott ország mellett, más kultúrákból is csemegézhetünk egy kicsit. Münchenre a sokszínűség különösen igaz, Erasmus ide- vagy oda. Ezt a város mottója is jelzi; „Die Weltstadt mit Herz” – a világváros, aminek szíve van! A török, a kínai, az olasz vendégmunkás – nem is beszélve a sok-sok külföldi cserediákról – békességben él egymás mellett. Irigylésre méltó a németek nagyfokú toleranciája. Képzeljük csak el, ha mondjuk Budapesten lenne ugyanez, hogy a város fele külföldi. Vajon mit szólna hozzá a nacionalista érzelmekkel túlfűtött magyar?

Tetszett, amit Münchenben láttam. Az emberek toleránsak, segítőkészek, néha akár még jókedvűek is tudnak lenni. A mozgólépcsőn jobb oldalra áll, aki ráérős. Ezáltal a másik oldalon nyugodtan siethet az ember, és nem kell közben kacsáznia, kerülgetnie, és a beszólásokkal megküzdenie. Hiába, az idő pénz, valahol erre már rájöttek…

Az udvariasság is meg ér egy misét. Bárkinek írtam emailt – akár reklamációról, vagy állásjelentkezésről volt szó – mindig válaszoltak, és először is megköszönték a levelemet. Szót érdemel még a szállás. A város legrosszabb környékén laktam, de ez egy csöppet sem zavart. Hogy miért? Mert fel se tűnt. Egyszer valaki mondta, hogy itt sok az állami lakás, illetve az ingatlanok értéke ezen a környéken a legalacsonyabb. Pár török lebzsel napközben az utcán. Néha utánam is utánam szóltak, hogy „Hey, hübsches Mädchen!”- (Hé, te csinos lány!) És ennyiben ki is merül a „legrosszabb környék” fogalma.

Az Erasmus ugyan nem életem legjobb négy hónapja volt, de az eddigi legtanulságosabb és legingergazdagabb időszakom. Arra bíztatok mindenkit, hogy merjen „kockáztatni”, lásson világot, és ne feledje soha azt, amit kint tapasztalt; kamatoztassa itthon!