Szebb az, ami a távolban van?

Mint bizonyára mindenki, én is ismerek kívül csupa báj viperanyelvű egyéneket. Szemtől szembe csupa kedvesség, érdeklődés, ám ha bizalmat szavazok nekik, akkor kisvártatva kapom a hátbaszúrásokat. Ráadásul már a kezdet kezdetén érezhettem, hogy az illető csak egy bűbájos maszkot tart az arca elé, és azzal bohóckodik. Ahogy az évek során értem, fejlődtem, már megtanultam megvédeni magam, és könnyedén venni az egész színjátékot.

Na, nem mintha én sütném a napot, de szerény véleményem, és több olvasmányom szerint a jelenség kulcsa önmagunk elfogadásában, önmagunk szeretetében, illetve nem szeretetében rejlik. Ha valaki saját magát nem tudja becsülni, hogy becsülhet mást? Ha valaki saját magával nincs jó viszonyban, akkor hogy élhet harmóniában másokkal?

Való igaz, hogy talán a világ legnehezebb feladata önmagunkkal szembenézni, önmagunkat olyannak szeretni, amilyenek vagyunk, és főként megbocsátani önmagunknak, ha néha hibákat követünk el. Mint minden ember. Elvégre emberek vagyunk, és nem angyalok.

Sokszor elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, teljesítményünkkel, életünkkel. És ekkor látjuk, hogy a szomszéd kertje, nője, lakása, élete mennyivel zöldebb, kékebb, jobb, szebb, mint a miénk. Vagyis úgy látjuk, mintha. Vagy mégsem olyan szép és jó minden, ami nem a miénk?

Eszembe jut egy történet, talán az egyik iskolai olvasókönyvemből. Élt egyszer egy kisfiú, aki mindig a távoli kék hegyeket csodálta. Egyszer elindult, hogy megnézhesse közelről a csodát, de mire odaért, a hegyek már nem kékek voltak, hanem teljesen olyanok, mint azok a hegyek, amelyek között élt. Mikor visszatekintett, látta, hogy a nagy távolságból az ő otthoni hegyei éppoly kék színben tündökölnek, mint a távolról csodáltak. Távolról minden olyan szép. Közelről nem biztos.

Minden történet mögött van még egy történet, amit nem ismerünk. A szépen burjánzó kert mögött a növények szeretete és hosszadalmas ápolása, a csinos lakás mögött a hatalmas mennyiségű munka, az érdekes élet mögött pedig a kitartás és a bátorság.

Akár tetszik, akár nem, mi döntjük el, hogy a saját életünkbe megteremtjük-e az irigyelt idillt, boldogságot, vagy pedig a celluloidhősök világába merülve álmodozunk a saját magunk felépítette négy fal között.

Azt is el kell fogadnunk, hogy a célok eléréséért, a boldogságért fel kell emelnünk a fenekünket, és kőkeményen, kitartóan meg kell dolgoznunk érte. Van, hogy sok-sok energiát bele kell fektetnünk egy-egy dologba, és az eredmények olykor váratnak magukra. Például egy jó nyelvtudás sem alakul ki egyetlen nyelvóra után.

Megijedünk mindettől? A félelem és a gyávaság nagyon rossz tanácsadók. A félsz mindenkiben ott van, de aki bátor, az nem hagyja magát megbénítani. Biztosan mindenki látott gyümölcsöktől roskadozó fát. És azt is látta, hogy a gyümölcsök mindig az ágak legvégén csüngenek. Gyávának lenni és irigykedni mindig sokkal könnyebb, mint kimerészkedni az ág legvégére a gyümölcsért.

Önsegítő és motivációs könyvek sokasága tanítja, hogy legyünk hálásak mindenért, ami megadatik nekünk, és örüljünk a mások örömének is.

Szerintem ez a legfontosabb: amíg nem tanuljuk meg a mások örömének örülni tudás nehéz művészetét, addig a körülöttünk lévő örömforrásokra is vakok leszünk.