Szövegbe rejtett létezés

A Trialógusok legutóbbi vendége, Háy János író és költő fontosnak tartja, hogy minden művével valami lényegeset mondjon el a világról, mert csak ezáltal segítheti az olvasót abban, hogy a világ részesévé váljon, hogy otthonra találjon benne és megélhesse saját jelenvalóságát.

Az átlagnál talán szorongóbb író meggyőződése, hogy ez az érzés alapvető létélmény: ugyanis az ember esendőségében válik megszólítóvá és megszólíthatóvá, azaz ebben a helyzetben jön létre párbeszéd köztünk, jelen esetben az író és az olvasó között. Emellett persze az sem árt, ha az író valamennyi egészséges önbizalommal is fel van vértezve, hiszen csak így képes világokat teremteni alkotásaiban, így tud „öntudatos fáraóként mondatpiramisokat lemészárolni”, hogy aztán egy olyan (szöveg)világ épülhessen fel, amelynek létezésében nemcsak ő, hanem az olvasó is hisz.

Az írás Háy János számára mindig egy különös kísérlet a nyelvvel, legyen szó akár prózáról, akár líráról. Sutba vágja a nyelvtani és helyesírási szabályokat, és csupán fülére, belső hallására hagyatkozva, az akusztikai szempontok alapján hozza létre műveit, amelyeket egyébként fel is olvas magának, hogy ellenőrizhesse a hangzás szabálytalan, ám az adott szövegben harmonikus nyelvvé váló lüktetését. Háy János szerint a nyelv és annak érzékletességet előhívó hangjai hordozzák a legfontosabb jelentéseket a világból, amelyet amúgy is az érzékszerveinken keresztül tapasztalunk meg, így fontos, hogy a műalkotás is ezeken a csatornákon keresztül hasson ránk, és közvetítse saját akaratát. A valódi tartalmak csakis valódi formákban teljesedhetnek ki, így aztán meg kell adni az időt az ihletnek, hogy megérjen bennünk, és megkapja azt a külsőt, amit megérdemel, és amelynek minden pici darabjában az igazi létezés élménye rejtőzik.

A következő Trialógusok vendége 2007. november 21-én, szerdán este 6 órakor, Zeke Gyula író lesz, akivel kávéház- és presszókutatói tevékenységéről is beszélget majd Szilágyi Zsófia és Bozsik Péter.

Szép Orsi